Elment hát Del Medico Imre is, pont a születésnapján. Az újságolvasó nagyközönség onnan ismerheti nevét, hogy bizonyosan ő volt minden idők legtermékenyebb magyar sajtólevelezője. Hozzászólásainak száma jócskán meghaladhatta a tízezret, majd minden fontosabb médiummal, köztük a Népszavával levelező kapcsolatba került. Valósággal falta a napi- és a hetilapokat, és ha cikkolvasmányaiban kiszúrt valamilyen pontatlanságot, tollat, pontosabban írógépet ragadott, s helyreigazított.
Imrét feleségem, Kati révén ismertem meg, ők mindketten a nyolcvanas évek elején szerveződött Budapesti Városvédő Egyesület vezetői közé tartoztak. Bennünket Imrével az épített környezet védelmén túl a magyar félmúlt iránti érdeklődés hozott össze igazából. Amikor látogatásaim rendszeressé váltak az Angol utcai otthonban, Samu, a vegyészmérnök feleség egy idő után udvariasan magunkra hagyott, mert neki elég lehetett átélnie a háborús évtizedeket. Azért is én jártam hozzájuk, mivel Imre a kilencvenes éveiben már tolószékbe kényszerült. Ifjú korában megtámadta a bénító Heine-Medin kór, ám ennek ellenére teljes életet élt. Családot alapított, két fia született, Mihály és Gábor. Ő maga a háború után – jogvégzett, több nyelven beszélő emberként – bekerült a Külügyminisztériumba, de nem sokáig, mert a szép jövőt ígérő hatalom úgymond polgári csökevényként kirúgta. Hosszabb-rövidebb tengődések után a szerzői jogvédőknél talált állást, 1983-ban, „ifjan”, 60 évesen vonult nyugdíjba.
Szóval ott beszélgetünk a könyvekkel teli nappalijában, kedvünkre szörföltünk a véres huszadik század eseményei fölött az éppen akkor olvasottak alapján. Csapongásaink során így például egyetértően bizonygattuk egymásnak, hogy Bomber Harris, azaz Sir Arthur Harris, második világháborús brit légimarsall éppen olyan barbár módon döntötte romba szőnyegbombázással Drezdát, mint ahogy a náci Luftwaffe 1940-ben Rotterdamot. Egymás szavába vágva azon is vitatkoztunk, hogy, Horthy külpolitikai mozgástere mennyire volt szűk, vajon Hitler feltétlen kiszolgálása helyett tehetett-e volna mást is a legfőbb hadúr. Aztán latolgattuk, mi lett volna, ha a rendszerváltás után Habsburg Ottó elfogadja a köztársasági elnök tisztségét? A meglehetősen történelmietlen kérdés azért is merült fel, mivel Imre vele is levelezett, én pedig eldicsekedtem, hogy minap interjúztam az utolsó Habsburg trónörökössel, s milyen közvetlen, nagyszerű embernek találtam.
Imrének gazdag könyvgyűjteménye volt. Büszkén mutogatta a ritkaságokat, köztük Albert Speer náci főépítész és fegyverkezési miniszter kötetét, ráadásul neki dedikálva. Különösen a memoárirodalmat kedvelte, főleg azokat, amelyekben a bennfentes szerzők titkokat lebbentnek fel az adott kor (köz)szereplőinek viselt dolgiról. Ilyenkor Imre a maga elképesztő lexikális tudásával hozzáfűzte anekdotáit, köztük nagy hahotázások közepette a pikánsakat is. Máskülönben Del Medico dédszülei olasz földről idekeveredve gazdag szalámigyárosok voltak, édesanyjának volt még egy panziója a Bécsi utcában, amit Imre azért is emlegetett előszeretettel, mivel elbeszélései szerint ott jó pár érdekes figura megfordult szállóvendégként. Ő azonban vagyontalan maradt, végtelenül szerényen, fizetéséből, a végén nyugdíjából élt. Polgár volt a szó legnemesebb értelmében, egyszerre volt haladó és konzervatív. Talán ennek is tulajdonítható, hogy az internetes sajtót már nem tudta befogadni. Számítógép helyett özönvíz előtti mechanikus írógépén kopogott, sajtóleveleit csigapostán, a másolatokat lefűzve továbbította a szerkesztőségeknek. Nem számít. A Budapest Folyóirat 2013-ban odaítélt Simplicissiumus hőse díjának laudációja szerint Dr. Del Medico azért érdemes elismerésre, „mert átörökítette olasz bevándorló ősei és a Reformkorig visszanyúló lateiner értelmiség szellemi génanyagát, azt, amely létrehozta és naggyá tette egykor Budapestet, valamint fáradhatatlan igazságszeretetével élhetőbbé tette a mai magyar fővárost.”
Amikor Imre már nagy betegen kórházi ágyán feküdt, még akkor is hozta szokásos stílusát. Igaz, hiába böktem a mellette heverő Szép Szóra, olvasni már nem volt ereje, de kedves szóval bókolni kezdett Katinak, milyen szép, majd arról beszélt, hogyan - vallási szertartás nélkül - temessék el. Ekkor zavaromban, gondolatait elterelendő nem jutott eszembe más, minthogy megkérdezzem: mit is írt az a tüzes, hevesen udvarló olasz katonai attasé a "pencsi", vagyis az egykori panzió vendégkönyvébe? Akkor ott, félig öntudatlanul, de pergő olasz nyelven ismét felmondta a bejegyzést.
Öreg barátom, nyugodj békében!
A gyászoló család
