A vezércikk szerint az új magyar színházi törvény nem egyszerűen politikai dráma, hanem demokratikus és művészi válság. De Orbán Viktor már tavaly megmondta, hogy olyasmit akar, amit a marxisták hegemóniának hívnak, hiszen azt fejtegette, hogy „a politikai rendszert kulturális korszakba kell beágyazni”. Nem sokkal ezután a kormány megszüntette a gendertudományok finanszírozását, ami arra ment ki, hogy minimalizálják a liberális eszmék befolyását és helyette az illiberális demokráciára keresztelt alternatív világnézetet propagálják, amit a politikus mostanában előszeretettel nevez „keresztény szabadságnak”.
2010 óta Orbán és szövetségesei agresszívan terjesztik ki csápjaikat a civil élet sok-sok területére. Egy most meghozott jogszabály az októberi választás után korlátozni igyekszik az önkormányzatok jogkörét. Az Országgyűlésben szűkítik az ellenzék lehetőségét, hogy szövetségekre léphessen. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a színházak is kötőféket kapnak az „új korszak” jegyében. A lényeget Alföldi Róbert úgy ragadta meg, hogy a kultúra és az alkotómunka területén ezentúl bárki köteles volna lojálisan szolgálni a rezsimet.
Aki ma szembekerül a miniszterelnök „szellemi rendjével”, legyen az jogász, művész vagy tudós, az egyre inkább azt kockáztatja, hogy kitaszítottá válik. A törvény nem sok jót ígér a magyar művészetek számára. Kundera a Lét elviselhetetlen könnyűsége c. művében írt a totalitárius giccsről, amely akkor lesz uralkodó irányzat, ha egyetlen párt hatalmi monopóliumot szerez. Talán már ennek a jele volt, hogy az Operaházban a hivatalos sajtókampány hatására levették a színről a Billy Elliot-ot. Orbán új színházi törvénye nem csupán elvben rossz, hanem rossz művészetet produkál a gyakorlatban is.
„Ellenzék, lelépni!” Ezzel a címmel figyelmeztet a külföldieknek szóló német közszolgálati rádió arra, hogy Orbán kapcsán nem szabad semmiféle illúziót táplálni. Ezekben a napokban a magyar parlament egy sor antidemokratikus törvényt fogad el. Az ellenzéki pártokat gyakorlatilag megfosztják jogaiktól. A miniszterelnök számára nemigen van fontosabb, de talán nincs is olyasmi, ami előbbre való volna számára, mint hogy ő legyen a vitathatatlan vezér. Ezért is veszi annyira a szívére a választási vereséget. Beavatottak szerint 17 éve hatalmas sebet ütött a lelkén és személyes válságba sodorta, hogy kikapott. Állítólag megesküdött, hogy ha még egyszer hatalomra kerül, többé nem veszik ki a kezéből a kormányrudat.
De hát jött az októberi váratlan és érzékeny kudarc. Budapest és több nagyváros elvesztése nagyon fontos üzenetet tartalmazott, mert minden próbálkozás ellenére sem sikerült hidegre tenni az ellenzéket. Ez annál fájdalmasabb volt Orbán számára, mert előzőleg még szánalmasnak nevezte az ellentábort. Most azonban visszavág, hogy bebiztosítsa a NER-t. Vonatkozik ez a parlamenti játékszabályokra, a kultúrára és az önkormányzatokra. A legdrasztikusabb az, hogy gyakorlatilag el lehet hallgattatni az ellenzéki képviselőket az Országgyűlésben. Miközben a T. Ház már eddig is a Fidesz szavazógépeként működött, az ellenzék csupán pántlika volt a kormánypárt kalapján. Kövér László, a szélsőjobbos összeesküvés elméletek hirdetőjeként nemigen szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy megbüntesse a másik oldal politikusait, illetve az újságírókat.
Orbán az utóbbi hónapokban viszonylag visszafogta magát, főként azért, mert meg akarta szerezni jelöltjének a bővítési biztos posztját. Annak révén ugyanis növelheti játékterét a Nyugat-Balkánon és nagyobb támogatást nyújthat az ottani tekintélyelvű vezéreknek. Amióta Várhelyi Olivér vette az akadályt, a kormányfő megint teljes fokozatra kapcsolt. Soros a civilek, az ellenzék, a dekadens-liberális Nyugat ellen. Szóval és jogszabályokkal egyaránt. Zajlik tovább az ország demokráciaellenes átépítése. A miniszterelnök a látszatdemokrácia határait mind inkább az autoriter, diktátori rendszer felé tolja el. Hogy milyen kevéssé becsüli az EU-t és annak alapértékeit, az kiderül abból, hogy pont aznap fokozták le még tovább Budapesten a Parlamentet, amikor Brüsszelben a magyar jogállam megsértéséről tárgyaltak.
A kommentár mesteri fogásnak (német eredetiben: művészi húzásnak) nevezi, hogy jobboldali-populista Orbán Viktor „egységes kormányzati irányítás alá akarja helyezni a kulturális ágazatot”. A politikus lassan 10 éve tartja keményen kézben az országot. A sajtót javarészt már megszelídítette, elvette az iskolák, egyetemek autonómiáját, nagy károkat okozott az igazságszolgáltatás függetlenségének. A gazdaság egy részét oligarcháknak játszotta át.
A kulturpolitikában idáig átláthatatlan viszonyok uralkodnak: ha egy-egy művész nem volt elég elővigyázatos, hatalmas nyomás alá került. Csak morzsák jutottak nekik, a nagy pénzek a klientúrához mentek, amely giccset produkál szakmányban, illetve nacionalista, álkeresztény konjunktúra művészetet állít elő. Az új jogszabály még szorosabbra veszi a hüvelykszorítót. Veheti a kalapján a kulturális sokszínűség maradéka. Az orbáni rendszer a mindent akarja, de közben belefutott egy pofonba az önkormányzati választáson. Ezért most el kívánja érni, hogy az illetékes miniszter beleszólhasson a színházigazgatók kinevezésébe.
Az EPP a miniszterelnök értésére adta, hogy elkerülheti a piros kártyát, ha jobb belátásra tér. Ám ahogy kormányoz, abból az derül ki, hogy nála a javulás elképzelhetetlen.
Orbán Viktor, ez a gulyás-Napoleon most a művészeket veszi célba, de szűkíti az ellenzék jogait is. Egyre szorosabbra vonja az ellenőrzésre épülő rendszerét, lépésről-lépésre korlátozza a független média, a tudomány és a kultúra lehetőségeit – mondja Péterfy Gergely. Az író hozzáteszi: közismert, hogy vannak feketelisták, még ha bizonyítani nem is lehet azok létezését. Őt és liberális, független barátait mindenesetre a hatalom által etetett sajtó 10 év óta agyonhallgatja, egy kézen meg lehet számolni, hány szerkesztőség önálló még.
A hétfői tiltakozás láttán a kormány enyhített a jogszabályon, de így további tüntetések várhatók. Péterfy szerint a Fideszen belül is vita van, a jobboldali radikálisok, illetve a konzervatív, keresztényszociális irányzat között a további irányról. Az alkotó nevezi Orbán gulyás-Napoleonnak, mivel egész Európát át akarja alakítani a maga illiberális modellje alapján. Ám szövetségesként elvesztette Strachét és Salvinit, és mintha már a politikus sem lenne annyira biztos a dolgában. A választási vereség hatására oda a verhetetlenség mítosza. Ám Péterfy biztos abban, hogy a hatalom 2022-ig mindent elkövet az önkormányzatok és az ellenzék mozgásterének behatárolására. Az első ilyen jogszabály már meg is született a parlamenti játékszabályok megszigorításával.
A populisták értik az emberi érzelmek erejét, de az európai liberálisoknak is rá kell jönniük azok fontosságára, mert ugyan a szocializmus bukása óta tart a veszteség, az elveszettség általános érzete, ám abból reményt lehet kovácsolni. Erre hívja fel a figyelmet két lengyel vendégszerző, mindketten a varsói Kultural Liberalna szerkesztői, és a berlini Wissenschaftskolleg munkatársai. Karolina Wigura és Jaroslaw Kuisz úgy látja, hogy a rendszerváltásért vívott csatát az illiberális populizmus nyerte meg. Kaczynski és Orbán olvasatában a demokratikus átalakulás csalás volt, a liberális demokrácia illúzió, az EU a külföldi megszállás elegáns formája. Közben mindketten lebontják a jogállamot, ám mintha a liberálisok nem tudnák, mitévők legyenek, csak azt látják, hogy az egész félrement.
A populisták mindenütt azt mondogatják, hogy mások ellopták az állásokat, hogy nem ismernek rá a saját országukra, és hogy a világ túlzott mértékben változik. Keleten 1989 hozott jót is, rosszat is. Nagy súllyal esik latba, hogy sokszor odalett a biztonságos, hosszú távra szóló állapotok mikrovilága, az identitás és a biztonság érzete. Az emberek gyakran úgy érzékelik, mintha egy mosógép dobjában forognának körbe-körbe. A populisták ezt a hangulatot aknázzák ki, miközben a liberálisok csak tétlenül néznek, vagy még gúnyolódnak is.
Azt szajkózzák, hogy meg kell védeni a társadalom hagyományos értékeit, de hogy azok miben is állnak, abba már nem mennek bele. A liberálisok sűrűn érzik úgy, hogy ez a fajta politika legázolta őket. Defetizmus gátolja őket, hogy tegyenek valamit. Azon felül félnek, nehogy ugyanazt csinálják, mint a populisták, akik a demokrácia ellenfeleiként folyton manipulálják az érzelmeket. Pedig a nagy tanulság az, hogy ha meg akarjuk oltalmazni a jogállamot, akkor foglalkozni kell az elveszettség érzetével. Úgy kell azt átalakítani, hogy a helyét a politikai közösség érzése foglalja el. Mert a térség üzenete az a világ számára, hogy a liberális demokrácia legnagyobb sikereinek forrása mindig is a szenvedélyes remény volt, amint azt 1989 is mutatja.
A lengyel kormány fittyet hány az EU, sőt saját Legfelsőbb Bíróságának jogállami aggályaira és arra készül, hogy korlátozza a bírák politikai tevékenységét, illetve azt, hogy szembeszállhassanak a hatalommal. A megszorításokat a miniszterelnök jelentette be, de nyilatkozata csak felszította a vitát, mármint hogy Varsó átgázol az uniós értékeken. Jogvédők azonnal cselekvésre szólították fel a Bizottságot, hiszen Brüsszel csupán egy nappal korábban marasztalta el a magyar és a lengyel vezetést, amiért azok visszalépnek a demokrácia területén. A lengyel Legfelsőbb Bíróság pedig arra figyelmeztetett, hogy súlyos veszély fenyegeti a jogrendet, ha a kabinet nem tesz eleget a bírósági ítéleteknek.
Morawiecki viszont arra hivatkozott, hogy Franciaországban és Németországban komoly akadálya volna a bírák szakmai munkájának, ha közben azok részt vesznek az állam elleni tiltakozásokban. Tudósok és civilek ezzel szemben arra mutattak rá nyílt levélben, hogy több bíró ellen is fegyelmi eljárás indult, mi több, szankciókat hoztak ellenük, amiért alkalmazták az uniós jogot, illetve az Európai Bírósághoz fordultak.
Több európai főváros sorában Budapestre készül a Bizottság két illetékes biztosa, hogy megnyerje a magyar kormányt az új uniós menedékpolitikának, amelynek tervét von der Leyen már február végén közzé akarja tenni. A nagy vitatéma az, miként osszák el a menedékkérőket a tagállamok, miközben ez ügyben az ellentétek hatalmasok, a frontok megmerevedtek, viszont az idő szorít. Nem lehet tudni, mikor indul meg egy újabb, hatalmas menekülthullám. Brüsszel nyomást gyakorol, mert nem szeretné, ha megint éles paláver robbanna ki és sok ország ismét úgy érezné, hogy legázolja az EU, illetve Berlin, amint az a kötelező kvóták kapcsán történt.
Margaritis Schinas és Ylva Johansson úti programja Athénnal és Ankarával indult, legutóbb Berlinben jártak, majd Párizs, Róma és a magyar főváros a célpont, mert azt akarják, hogy minden tagállam fogadja el a most formálódó elképzelést. A bökkenő azonban az, hogy Magyarország, Ausztria és Lengyelország nem szeretné, ha előírnák számukra, hány embert fogadjanak be és kiket. Idáig ezen halt el minden kezdeményezés. A két biztos most meg akarja hallgatni az érintett államok véleményét, hogy fel tudja törni a blokádot, de visz magával javaslatokat is.
New York Times/Washington Post/AP
Amerikában antiszemita vitához vezetett, hogy az elnök hívei szerint Soros Györgynek köze van az elnök ellen zajló alkotmányos vádemelési eljáráshoz. A szélsőjobb persze nem mostanában kezdte ellenségnek tekinteni a liberális milliárdost, akiről azt állítja, hogy gazdaságát felhasználva a maga érdekében manipulálja a világot. Az általa létrehozott Nyílt Társadalom Alapítvány visszautasítja a vádakat, nagyjából olyan hangerővel, mint amikor 2 két éve, a magyar kormány által indított kampányt kérte ki magának. Laura Silber, az alap szóvivője rámutat, hogy itt sokkal nagyobb és veszélyesebb dologról van szó, mint arról, hogy valaki az üzletembert bírálja. Hiszen ez esetben egy valaki egy egész csoport jelképe lesz.
A kongresszusi bizottság előtt tett vallomásában a Fehér Ház volt főtanácsadója elmondta, hogy őt és a leváltott kijevi nagykövetet is zsidóellenes összeesküvés elmélettel vádolták, mármint hogy valójában Soros ügynökei. Azon kívül az elnök hívei azt a teljesen megalapozatlan állítást terjesztették, hogy részben a befektető finanszírozott egy ukrán civil szervezetet, amely azután igyekezett befeketíteni Trumpot az ukrajnai botrány ügyében. Giuliani, a politikus ügyvédje pedig azt dobta be, hogy az ukrán kormány három éve megpróbálta befolyásolni az amerikai választás eredményét, és ezt szintén Soros pénzelte, ám mindkét vád teljesen légből kapott.
A módszeres hadjáratot a végén megelégelte az amerikai Megkülönböztetés Elleni Liga is, amelynek vezetője kijelentette: Sorost lehet is, és van is miért bírálni, csak közben nem szabad antiszemita kliséket alkalmazni. A Republikánus Zsidó Koalíció ezt elfogadta, de megjegyezte, hogy a vallást nem szabad a kritika elhárítására felhasználni olyanok esetében, akik vagyonukkal és befolyásukkal beleszólnak az ország politikájába. A hírügynökség hozzáteszi, hogy a Köztársasági Pártnak gyakran azért van baja a pénzemberrel, mivel az demokrata ügyeket és jelölteket támogat. Ugyanakkor az amerikai zsidóság azért aggódik, függetlenül attól, tudatosan elfogult-e a Soros elleni retorika, hogy egyre elfogadottabbak az antiszemita közhelyek, sőt, még terjednek is.
