2015. november 8-a történelmi fordulópont volt Mianmar számára: az országot több mint 50 éven át uraló katonai junta hozzájárulásával szabad parlamenti választásokat tartottak, a voksolás pedig demokratikus átmenet rendíthetetlen élharcosa, Ang Szan Szú Csí pártjának fölényes győzelmét hozta. A nemzetközi közvélemény bizakodva figyelte az eseményeket. Szú Csínak kifogástalan híre volt: életéből 15 évet házi őrizetben töltött, mert az indiai Mahatma Gandhi mintájára erőszakmentes ellenállást hirdetett a hadsereg elnyomásával szemben. Bátor kiállásáért az Európai Parlament Szaharov-díját és béke Nobel-díjat is kapott. Úgy tűnt, hogy vezetésével új korszak köszönthet be Délkelet-Ázsia egyik legbrutálisabb diktatúrájában.
Az azóta eltelt néhány évben azonban az ország alig változott, miközben a demokrácia egykor ünnepelt hőse kegyvesztetté vált.
A vallásilag és etnikailag sokszínű, de túlnyomórészt buddhista Mianmarban az 1948-as függetlenedés óta konfliktusforrást jelent a különböző népcsoportok autonómia-törekvése vagy szeparatizmusa. A lakosság szabadságvágyának elfojtására a fegyveres erők brutális stratégiát fejlesztettek ki: az úgynevezett „négy vágás” doktrínát. Ennek lényege, hogy a felkelés leverésére a milíciákat el kell vágni a bevételi forrásoktól, az élelmiszer utánpótlástól, az új információk megszerzésétől és az új tagok toborzásától. Vagyis a lázadókat el kell szigetelni az őket esetleg támogató helyiektől.
A „négy vágás” doktrínát előszeretettel alkalmazzák a Bangladessel határos Arakán államban is, a jogfosztott rohingyákkal szemben. A főként muszlim kisebbség tagjai nem járathatják állami iskolába gyermekeiket, nem vállalhatnak munkát, mivel hontalanok, a mianmari hatóságok megtagadják tőlük az állampolgárságot. Arra hivatkoznak, hogy a rohingyák Bangladesből érkezett illegális bevándorlók – pedig a népcsoport Mianmar függetlenedése óta biztosan az ország részét képezi.
A kisebbség lehetetlen helyzete nyomán időről-időre felkelések robbannak ki. Legutóbb az „Arakán Rohingya Felszabadítási Hadsereg” (ARSH) tűzte zászlajára, hogy erővel szerez érvényt a népcsoport jogainak.
A milícia 2016 októberében, majd 2017 augusztusában is összehangolt támadásokat intézett a biztonsági erők ellen, összesen 21 rendőrt gyilkoltak meg. Az első akcióra válaszul a hadsereg „tisztogató műveleteket” indított meg Arakán államban, amelyeket a második támadást követően tovább fokozott. A túlélők beszámolói szerint a katonák a helyi buddhista milíciákkal közösen számoltak le a rohingyákkal. Tömegesen végeztek ki civileket, házakat, egész falvakat romboltak le. A megtorlás elől mintegy 700 ezren menekültek át Bangladesbe.
Eleinte úgy tűnt, Szú Csít kevéssé foglalkoztatják az országát érő bírálatok, későbbi nyilatkozataiban viszont már eltúlzottnak, téves információkon alapulóknak nevezte a megfogalmazott vádakat és arról beszélt, hogy bonyolultabb helyzetről van szó, mint ahogyan azt a híradások beállítják. Egyáltalán nem biztos, hogy a mianmari vezető adta ki a parancsot a rohingyák elleni fellépésre. A demokratikus átmenet ellenére az egykori katonai junta megőrizte befolyása egy részét – a belügy-, a védelmi- és a határügyi minisztérium továbbra is a hadsereg kezében maradt. A buddhista többségű lakosság egy jelentős része pedig maga is rossz szemmel néz a rohingyákra.
Szú Csí egykori csodálói azonban – mindezekkel együtt is elfogadhatatlannak tartják, hogy az emberi jogok egykori élharcosa tétlenül figyeli a kisebbség elleni kegyetlenkedéseket. Az apartheid-rendszer elleni kiállásáért szintén béke Nobel-díjjal jutalmazott például Desmond Tutu nyílt levélben adott hangot csalódásának.
Szú Csítól már díjakat és egyéb elismeréseket is visszavontak, a politikus mégis teljes mellszélességgel kiáll országa fegyveres erőinek igaza mellett. A héten Hágába utazott azért, hogy az ENSZ Nemzetközi Bíróságának meghallgatásán vegye védelmébe azt a hadsereget, amely éveken át házi őrizet alatt tartotta őt, teljesen elszigetelve a külvilágtól.
A mianmari vezető bírósági nyitóbeszédében azt hangsúlyozta, hogy az Arakán állambeli hadműveletek mögött nem rejtőzött népirtásra irányuló szándék. Elismerte ugyan, hogy történtek túlkapások, de az állította, hogy a mianmari igazságszolgáltáltatás kivétel nélkül el fogja számoltatni a felelősöket.
A Nemzetközi Bírósághoz keresetet benyújtó Gambia azonban nem bízik a délkelet-ázsiai ország hatóságaiban. A parányi nyugat-afrikai ország nem csupán a népirtás felelőseinek elítélését várja a hágai testülettől – azonnali lépések elrendelését szeretnék kiharcolni a rohingyák védelmében.
Gambia több mint tízezer kilométerre fekszik Mianmartól. A lakosság ugyan muszlim többségű, de a közös valláson kívül nincs különösebb kapcsolatuk a rohingyákkal.
Gambia 2016-ban érkezett el a maga történelmi fordulópontjához: a 22 éven át diktátorként kormányzó Yahya Jammeh meglehetősen meglepő és bizarr módon bukott meg: elvesztett egy elnökválasztást. A győztes Adama Barrow ígéretéhez híven a demokratikus átmenet útjára léptette az országot. Igazságügyi miniszternek és főügyésznek pedig Abubacarr Tambadout nevezte ki.
A tárcavezető 2018 májusában egy nemzetközi delegáció tagjaként látogatott el egy bangladesi menekülttáborba és sokkolta, amit ott hallott. A rohingyák beszámolói számára a 1994-es ruandai népirtás borzalmait idézték, amihez személyes kötődése volt: 13 éven át dolgozott a felelősök elszámoltatására létrehozott Ruandai Nemzetközi Törvényszéken.
A gambiai igazságügyi miniszter az 57 tagállamot tömörítő Iszlám Együttműködés Szervezetét is meggyőzte, hogy támogassák a Nemzetközi Bírósághoz beadott keresetüket. A testület várhatóan csak évek múlva hoz ítéletet, de emberi jogi szervezetek szerint a beadvány már önmagában is elért egy célt: megmutatta az üldözött rohingyáknak, hogy a világ mégis figyel rájuk.
