Nagy tréfamester ez a Zelenszkij. Elhiteti a világgal, hogy ellen lehet állni Oroszországnak, még úgy is, ha ehhez nincs elég katonai ereje, ráadásul az amerikai elnök is Putyin oldalára sodródott. A párizsi négyes csúcs nyomán a világ meglepve látja, hogy a fél éve hivatalban lévő ex-humorista nem adta meg magát a két évtizede világpolitikai tényező KGB-s nehézfiúnak.
A helyzet azonban távolról sem vicces. (Mi pedig túl közelről nézzük.) Az öt és fél éves háborúban több mint 13 ezren haltak meg. A konfliktust a Kreml azért robbantotta ki, hogy megakadályozza Ukrajna NATO- és EU-tagságát, egyszersmind a nacionalista-imperialista érzelmek felkorbácsolásával növelje Putyin hazai népszerűségét. Az oroszok mindkét célt elérték – csak közben ráment a gazdaságuk. Ha Moszkva most hajlandó valamelyest engedni, az egyrészt a fájdalmas nyugati szankciók miatt lehet, másrészt azért, mert bőven van miből. Szilárdan kézben tartja a helyzetet, az ukránoknak ebben a partiban alig osztottak lapot.
A fogolycsere és az újabb forduló belengetése messze a legtöbb, amit Volodimir kihozhatott a Vlagyimirral tartott első találkozóból. Az ukrán elnöknek a hazai közvélemény erősen nacionalista részére is tekintettel kellett lennie. Oroszországban Putyin vezényli a nagyhatalmi kórust, Zelenszkijnek azonban a radikális ellenzékkel is meg kell küzdenie. A dilemma feloldhatatlan. Az ukránok békét szeretnének, azt, hogy visszavehessék keleti határuk ellenőrzését, és ezért még csak engedményeket se kelljen tenniük. Putyin viszont a hamu alatt életben akarja tartani a konfliktust, nehogy Kijev közeledhessen a Nyugathoz.
A megoldáshoz új amerikai és új orosz elnökre lenne szükség, illetve Oroszország esetében alighanem egy vadonatúj társadalmi berendezkedésre is. Kinek van itt kedve viccelődni?