A 13. helyért játszhat a női válogatott a Japánban rendezett világbajnokságon. Ehhez magyar idő szerint vasárnap hajnalban meg kellett verni Argentínát, ami sikerült (34-26). Hétfőn a világ- és Európa-bajnok franciák következnek, ha nyer a válogatott, meglesz a bravúros 13. hely, de a realitás ennél is rosszabb pozíció.
Kim Rasmussen szövetségi kapitány a győzelem után is kisebb sokkban nyilatkozott a távirati iroda helyszíni tudósítójának, megemlítve, még mindig nem emésztette meg, hogy pénteken 16-10-es első félidő után 28-27-re kikaptak Romániától, ezért nem jutottak a középdöntőbe, csak az alsóházi rájátszásba. „Büszke vagyok a csapatra, hogy így le tudta hozni a meccset” – mondta a dán edző. „Még most is nagyon fáj a románok elleni vereség, de igyekeztünk kitisztítani a gondolatainkat. Átbeszéltük, mire koncentráljunk, és végül biztosan nyertünk. Hétfőn nem akármilyen meccs jön” – mondta, egyúttal leszögezte: egy tisztességes összecsapással kívánja zárni a tornát. A feladat mostantól az, hogy a válogatott a többi csapatnak szurkoljon, hogy azok az együttesek kerüljenek a vb élmezőnyébe, amelyek hozzásegíthetik ahhoz, hogy a szerény eredmény ellenére jogosult legyen az olimpiai selejtezőtornán való indulásra. Ez amúgy helyből akkor lett volna opció, ha a csapat a 2-7. hely valamelyikén végez (világbajnoki cím esetén biztos az olimpiai részvétel, de ez most fényévekre van, hagyjuk is).
A szakma egyöntetű véleménye szerint sokra hivatott a válogatott, évek óta nem volt ilyen minőségű együttese Magyarországnak. De akkor mi vezet egy ilyen látványos összeomláshoz? Mi ebben a szövetség felelőssége, annak elnöke tisztában van-e a sportági folyamatokkal, vagy csak sodródik és elszenvedi a történteket? A sportágba áramló döbbenetes nagyságú állami források felhasználása valóban ideális? Miért nincs adekvát szövetségi reakció a sokadik összeomlás után? Egyelőre több a kérdés, mint a válasz.
Fontos és gyakorlatilag megnyert meccseket bukik el menetrendszerűen a nemzeti csapat: több generáción átívelő ez a keserűség, ami igenis felzaklatja a sportág táborát. Lehet, majd az amúgy szimpatikus dán Rasmussennel vitetik el a balhét, holott ennél jóval összetettebb a probléma. Neki legfeljebb a keret összeállításáig terjed a felelőssége, de ennél erősebb csapatot nemigen tudott volna összerakni. Konkrétan ez a legjobb csapat.
A románok úgy ejtették ki a magyar válogatottat, hogy egyszer álltak nyerésre. Plusz hat gólos magyar vezetés után mínusz héttel zárult a második félidő, így lett mínusz egy a vége. Abszolút értékben 13 gól a különbség, vagyis 30 perc alatt ennyit romlott a magyar válogatott, illetve javult a román, ami abszurdum. A tavalyi Eb-negyedik román csapatból a doppingbotrány után négyen maradtak, gyakorlatilag a második soruk vette el az olimpiai selejtezős szereplés lehetőségét a magyaroktól.
Szövetségi feladat lenne végre a problémákkal szembenézni: hogy az eredmények nincsenek arányban a közpénz milliárdokkal. Ezek hasznosulása legalábbis kérdéseket vet fel, az meg egészen meglepő, hogy a vezetés mennyire nincs tisztában a nemzetközi erőviszonyokkal, amikor már egy világbajnoki hetedik helyezés is vágyálom. Egyelőre nincs senki, aki nyíltan ki merné mondani, hogy zsákutcába vezet a jelenlegi szisztéma. A Kocsis Máté elnök nevéhez köthető korszakban fordult elő először a történelemben, hogy sem a férfi, sem a női válogatott nem jutott ki az olimpiára. Ez Rióban volt, most azonban ezt a szomorú rekordot is felülírhatja: a tokiói szereplés sem realitás, azaz papíron még mindkét szakágban lehet, a gyakorlatban csoda kellene hozzá. Eközben soha nem látott pénzeső kedvezményezettje a sportág, a labdarúgás után a kézilabda uralja a tao-bevételeket. Joggal vetődhet fel, ha ennyire nincs eredmény, akkor meg minek ekkora áldozat a társadalomtól?
Női vonalon az utánpótlásban elért Eb-sikerek és vb-arany talán jelenthet valami jót is. Nyilván lesz egy csendes értékelés, ami után a vezetés ezek mögé bújva majd kiad egy kommünikét: mostantól már a 2024-es párizsi olimpia a cél. És mintha mi sem történt volna, mindenki szépen hazamegy, hisz nincs itt semmi látnivaló.
