Régóta fiatalnak lenni nem jó, de néha hasznos. Az ember például emlékszik, hogy amikor némely mai helyettes államtitkárok még bölcsődébe jártak, a Fidesz és a vele szervült KDNP már megpróbálta kikezdeni az államtól független kultúrfinanszírozás bázisintézményét, a Nemzeti Kulturális Alapot.
Éppen húsz évvel ezelőtt tört ki az úgynevezett Nitsch-botrány, melynek során az osztrák képzőművész véres szakralitással provokáló kiállítását támadták keresztény fundamentális alapról az akkor is kormányzó jobboldali pártok. A művészethez mit sem értő, de annál erőszakosabb megszólalók akkor egy dolgot értek el: a Fővárosi Képtár tárlatára annyian lettek kíváncsiak, hogy új jegytömböket kellett sebtiben nyomtatni. De a vájtfülűek már felfigyelhettek a kifogások egyik markáns csapásirányára, miszerint jujjj, ezt a blaszfém kiállítást támogatta az NKA, ergo túl sok itt a szabadság.
1999-ben azonban a Fidesznek nem volt kétharmada, és akkoriban a kulturális igazgatás is jobbára józan polgárokra, sőt kultúremberekre volt bízva. Így végül megelégedtek a járulékokból működő NKA miniszteri keretének brutális felhizlalásával, de a többi pénz elosztását meghagyták a szakmának. A 2002-es vereség, majd a rákövetkező nyolc év azonban azzal a tapasztalással gazdagította az autoriter országvezetésbe már belenőtt, a rendszerváltás katartikus élményét kora okán nem megélő újfideszes generációt: az alkotó értelmiséggel csak a baj van. Innen már természetes következmény, hogy az a fajta művészetfelfogás és kulturális szemlélet, amely alapértékként határozza meg a szabadságot, közellenséggé válik.
Megtehették volna, hogy ugyanúgy megvédik a kultúrát, mint a nyugdíjakat, és egyszerűen bezárják az NKA-t. De valószínűleg felmérték, hogy a magyar nyugdíjasok senkit sem érdekelnek, viszont ha néhány nagy nevű zenész, képzőművész vagy író elkezdi fellármázni Európát, abból lehet némi ramazuri. Más technikát választottak tehát. Előbb időt és pénzt nem kímélve felépítették az állami köldökzsinóron lógó, sok pénzért kizárólag lojalitást – és legkevésbé teljesítményt – elváró művészfinanszírozási rendszert. Aztán amikor ez megvolt, és egyértelművé vált a barát-ellenség frontvonal, akkor a leghagymázosabb kommandósok vezetői kinevezésével tették világossá, mit várnak el a kulturális intézményektől. Az NKA „átalakítása” egyszerűen a csúcsdísz a karácsonyfán. Ott is már rég a megbízható káderek viszik a prímet, akkor meg mi szükség van az álszent bizottságosdira?
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor az NKA a legszabadabb formájában felállt, még mindenki tudta, hogy minek a meghaladásáról szól ez a gesztus. A pártállami, egyszerre elnyomó és atyáskodó 3T-t váltotta le a rendszer, ahol az állam elég bátornak mutatkozott annak beismeréséhez, hogy a kultúrának elég csak odaadnia a pénzt, az értékválasztást majd a szakemberek megoldják maguk. Most a mindenhez is értő állam újfent felvirágoztatja az udvari kultúrát. Ennek legutóbb se lett jó vége, de akkor is marha nehéz volt kivárni, hogy végre elmúljon.