A Nemzeti Együttműködés Rendszerének a gyermek az első. Éppen ezért mindent megtesz azért, hogy a saját képére formálja a felnövekvő generációt. A gyerekek fejlődésében kulcsszerepet játszó embereket tehát – ha már nem mindenkinek lehet egyszerűen átmosni az agyát – mind jobban háttérbe kell szorítani. Akár hűek a rendszerhez, akár nem, senkiben sem lehet megbízni.
Első lépésként el kellett venni a pedagógusok kedvét attól, hogy pedagógusként viselkedjenek. Központilag írt tantervekkel, új, propagandisztikus tankönyvekkel, az adminisztratív munkaterhek jelentős emelésével, központi fenyítőrendszer kiépítésével és egy kis plusz pénzzel ez többé-kevésbé sikerült is.
Második lépésként el kellett venni a diákok kedvét attól, hogy érdeklődjenek a körülöttük lévő világ és a közügyek iránt. A tanárokra erőltetett szájkosárral ez még könnyebben ment, de azért biztos, ami biztos alapon száműzték az iskolákból a toleranciára, kritikus és demokratikus gondolkodásra nevelő programokat, a civil szervezeteket is. Többé-kevésbé ez is sikerült.
Harmadikként a felelősen gondolkodó szülők kerültek a célkeresztbe. Szűkítették azokat az utakat, amelyeken keresztül kimenekíthetnék gyermekeiket a kézivezérelt köznevelésből. Nem szólhatnak bele, mit, miből és hogyan tanuljanak gyermekeik az iskolában, és már arról sem dönthetnek, akarják-e hatévesen iskolába engedni gyermekeiket.
A NER nem bízik sem a tanárokban, sem a diákokban, sem a szülőkben, a bizalmatlanság légköre lassan az egész társadalomra átragad. Nem bízunk egymásban, nem bízunk azokban sem, akik még fel merik emelni a hangjukat, és szóvá merik tenni: nem jól van ez így.
Néhány napja volt egy megmozdulás Budapesten. Szinte minden megyéből érkeztek szomorú, de bátor emberek. Alig ötezren voltak. Mindenki más cinkos némaságba burkolózott.