A homeopátia megalapítójának élete és története jól ismert. Samuel Hahnemann (1755−1843) a művelt, több európai nyelvet beszélő német orvos szakított a korabeli orvoslások drasztikus és káros módszereivel. Úgy vélte, hogy a purgálás, a hánytatás, az izzasztás, az érvágás (vérlevétel), a forró tapaszok és növényi szerek alkalmazása a betegségek nagy számához viszonyítva nagyon szegényes lehetőségek. Ezen felül közülük több ahelyett, hogy segítene, inkább károkat okoz. Helyettük egy új „ártalmatlan” módszert, az ún. homeopátiás terápiát vezette be. Módszerét egy természetes növényi anyag, a kínakéreg kivonatának hatására alapozta, amit ismételten adagolva, egészséges személyeken a malária tüneteire emlékeztető lázas állapotot hoz létre. E megfigyeléséből kiindulva fogalmazta meg általános következtetését, amely szerint: mindazok a szerek, amelyek egészséges embereken közepes vagy nagyobb dózisokban betegségek tüneteit okozzák, nagy hígításokban alkalmasak az azonos tünetekkel járó betegségek gyógyítására.
Ez az ún. „szimile-törvény” („simile similibus curentur”, „hasonló hasonlót gyógyít” [1796]), amely a modern orvoslásban azóta bizonyítottan nem meghatározó. A szimilék kutatása abból állt, hogy különböző farmakológiai szerek változó közepes dózisait önkísérletekben vizsgálták és megállapították, hogy milyen általános tüneteket mutatnak (gyógyszerkép). Majd ez utóbbiakhoz hasonlítják a gyógyítani kívánt betegségek tüneteit (betegségkép). Minél jobb a megegyezés a két tünetegyüttes között, annál hatékonyabbnak tartják a kiválasztott szimilét, amit azután olyan nagy hígításokban alkalmaznak, ami már – a „gyógyító hatáson” kívül – semmilyen más hatást nem vált ki.
Napjainkban a homeopátiás szerekben nagy a választék. Ezért a praktizáló orvosok ritkán folytatnak szimilekutatást. Megelégszenek a homeopátiás gyógyszerkönyvekben megtalálható szerekkel és indikációkkal. De vannak kivételek is, mint a berlini fal anyagából készült legújabb „innovatív” szerek. Egyébként a homeopátiás alapanyagok – hasonlóan a konvencionális gyógyszerekhez – ásványi, növényi és állati eredetűek. Fontos, hogy minőségi követelményeik megfeleljenek a konvencionális gyógyszerektől elvártaknak. Hígításukat Hahnemann szerint addig kell növelni, amíg a szimptómát okozó hatásuk teljesen eltűnik, sőt ezen túlmenően olyan végtelen hígítást kell elérni, amikor az oldatban a szimiléből szinte már semmi sem található. Ilyen hígítás pl. a 12C vagy a nagyon kedvelt 30C, amikor a homeopátiás szer egységenkénti koncentrációja kisebb, mint egy molekula.
Hahnemann szerint a gyógyító erőt a hígítási folyamatban alkalmazott rázás/keverés („szukkusszió” = sorozatos hígítás-rázás, azaz „dinamizálás”) okozza. Ennek alapján a kis hígítású oldatot „alacsony/kis potenciálúnak”, míg a nagyon nagy hígításút „magas/nagy potenciálúnak” nevezik. Ez a felfogás teljes ellentétben van a mai, tudományosan elfogadott gyógyszerészeti értelmezéssel, amely szerint a kiváltott hatás intenzitása az adott gyógyszer koncentrációjával (adagjával) arányos.
A homeopátiás szerek „hatóanyagainak” költsége kicsi, de az elkészítés és ellenőrzés annál nehezebb és komoly kétségeket vet fel. És ez akkor is igaz, ha léteznek homeopátiás gyógyszerkönyvek, amelyek előírásait a gyártó cégek – állításuk szerint – komolyan betartják. Az iparág méretére jellemző, hogy Franciaországban, ahol a lyoni BOIRON gyár állítja elő a homeopátiás szerek 60 százalékát, az éves termelési érték 600 millió euró, és 3600 alkalmazottat foglalkoztatnak.
Falból vétettünk és azzá leszünk?
A betegségek kiváltó okait Hahnemann nem tartotta anyagi természetűeknek, vagyis a gyógyuláshoz anyagra talán nincs is szükség. Szerinte az egészséget a szervezet egyensúlya, harmóniája, egy „spirituális életerő” biztosítja, aminek erősítése és helyreállítása a gyógyítás feladata, szimilék alkalmazásával. A „miasma” egy kellően meg nem határozott „valami”, ami felelős a kóros állapotokért. Azt is állítják, hogy a kóros állapotot konvencionális (allopátiás) gyógyszerekkel nem lehet gyógyítani, mert azok csak a szimptómák megszüntetésére alkalmasak, de a „vitális erő” helyreállítására nem. Erre ugyanis csak a homeopátia képes.
A homeopátiás kezelés a beteg alapos megfigyelésével és tüneteinek pontos felmérésével kezdődik. Ezt követően a repertóriumból választják ki a megfelelő szert, amelyet az orvos felír. Fontos, hogy az orvos saját tapasztalatait is adja hozzá a szerhez, hogy a terápia „személyre szabott” legyen, s egyúttal lelki kezelést is nyújtson. Végül is a beteg testi-lelki egyensúlyát kell helyreállítani.
Ha tekintetbe vesszük: a „betegségkép” meghatározására fordított beszélgetés mélységét és időtartamát, ami minimálisan fél óra, a dolog meggyőzőnek tűnik. (Ez utóbbit érdemes összevetni: a konvencionális kezelések egy-egy személyre fordított idejével.) Manapság – „önbevalláson” alapuló tünetek alapján – már az interneten is elérhető terápiákat kínálnak. Például a népbetegségnek számító magas vérnyomásra három lépésben. Az első lépés: kérdőív alapján a személyes adatok és a szimptómák leírása és elektronikus elküldése. A második: a terápiás szer felírási díjának – ugyancsak elektronikus – átutalása, s végül a harmadik, a homeopátiás szer receptjének megküldése e-mailben, amit a beteg bárhol kiválthat. Mellékhatásoktól és toxikus reakcióktól nem kell tartania. Figyelemre méltó, hogy az interneten ajánlkozó orvos, mivel indiai, honfitársainak 50 százalékos kedvezményt kínál. Hogy hatásos-e a javasolt homeopátiás szer, arról nem szól a fáma, de a módszerről minden túlzás nélkül elmondható, hogy imponálóan egyszerű: nincs sorban állás – a személyes orvos-beteg kapcsolat híján – kizártak a bonyolult vizsgálatok, differenciál diagnózis stb. Maximálisan érvényesül a páciens személyes szabadsága. De milyen áron? Nem kis veszélyeket rejt magában, ha valaki befolyásolni engedi magát az ilyen végtelenül egyszerűsített módszerektől. Vegyük például a magyar nyelven is hirdetett arsenicum albumot (arzén-trioxid) 9-30C koncentrációban tartalmazó szert, amely annyi mindenre hat, hogy az már maga a képtelenség. Közben egyszerűen kiszámítható, hogy a csapvízben, amit mindenki fogyaszt, több a megengedett arzéntartalom, mint egy 30C-s készítményben.
Ha a repertóriumokban felsorolt szerek nem elegendőek a kívánt terápiás cél elérésére, a már érintett elvek szem előtt tartásával készíthetnek más innovatív homeopátiás „gyógyszert”. Így került forgalomba a már érintett, a berlini fal darabjaiból készült, a londoni Ainsworths Pharmacyban ajánlott Berlini fal pirula és más folyékony készítményei. Mivel létezésekor a berlini fal embereket zárt el Németország és a világ más részeitől, emiatt, a szimile-elv alapján a „magányosság, a bezártság érzete” ellen, illetve kapcsolatteremtés előmozdítása érdekében javasolt használni a készítményt. Figyelemre méltóak az erősség és gyógyszerformától függő 18 és 108 angol font közötti árak is!
Abszurd, de az előző gondolat alapján: egy jól őrzött börtön tégláiból lehetne talán még hatékonyabb „szimilét” készíteni a „bezártság”, „izoláltság” érzete ellen! Vagy, vajon egy templom lépcsőjéből, kerítésének anyagából lehetne készíteni ateizmus elleni szert? De szabadjon a fentiek alapján egy másik innovatív szert ajánlanunk: a magyar futballcsapatok vezetőinek és játékosainak! Használják: a francia világbajnok futballcsapat cipőiből (vagy más tárgyaiból) készített homeopátiás „gyógyszert” „kellően dinamizált”, „magas potenciálú” formában, hogy elősegítsék nemzeti válogatottunk eredményesebb szereplését.
Igazolatlan hatások
A homeopátiás kezelések alapjait tudományos módszerekkel eddig nem igazolták, annak ellenére, hogy ezzel az elmúlt 200 évben, a tudomány fejlődésével párhuzamosan, számos módon megpróbálkoztak. Nem tekinthető bizonyítónak az eltérő hatóanyag-hígítások aktivitására apelláló Arndt–Schultz-törvény, amely szerint minden farmakon kis hígításban stimulál, nagyban gátol, s még nagyobban pedig halálos. Nem bizonyított a már említett dinamizálás (rázás, „szukkusszió”), a hígítás során keletkező hő, az elektromosság, a mágnesesség, a víz molekuláinak emlékezése sem. Nem hozott eredményt a bonyolult polimerláncok képződésének az értelmezésbe vonása, és hatástalannak bizonyultak a fiziológiai, biológiai alapokra apelláló érvelések is. Maradt egyedüliként a leginkább elfogadott, s minden farmakológiai hatásnál számításba veendő placebo hatás, aminek nagysága különböző kórképekben – egyes vizsgálatok szerint – elérheti az 50 százalékot. Nem változtat a homeopátia megítélésén az sem, ha napjainkban egy „placebom-komplexet” és az agyban a COMT-enzimet nevesítettek a placebo hatásért felelősnek (Gary Greenberg: What if the Placebo Effect Isn’t a Trick? – „Mi van, ha a placebo hatás mégse csalás?”) A placebo hatás képezheti azon alternatív szerek hatásait is, amiket kettős vak klinikai kísérletekkel nem sikerült bizonyítani. A placebo hatás „édestestvére” a „nocebo hatás”, ami akkor alakul ki, amikor a beteg a gyógyszer mellékhatásaitól félve, olyan negatív pszichikai állapotba kerül, ami által csökken egy gyógyszer hatása. Amúgy ahhoz képest, hogy a homeopátiás szerek placebo hatásúak, elég drágák. Viszont „bármilyen” betegségre képesek hatni. A Mithridátum például, amit általános ellenszerként évszázadokon át alkalmaztak, de hatása nem lehetett több, mint placebo hatás. Sokan úgy vélekednek e kérdésről, ha valaki egy hiedelem alapján – a gyógyulása érdekében – „fizetni akar a vízért vagy a cukorból készített tablettáért”, hát legyen szabad neki! Ezzel biztosított az öngyógyítás szabadsága.
Marad a kérdés: mi viszi rá az embereket a homeopátiás szerek használatára? Talán az, hogy ezek nem veszélyesek, öngyógyításra korlátozás nélkül elérhetőek. Ok lehet a kiábrándulás a konvencionális terápiák egy részéből (például a „rákellenes gyógyszerek”). Kétségtelen, hogy a tudományos eredményeken alapuló orvoslás jó néhány betegséget nem tud gyógyítani, sőt minden betegség gyógyítására a jövőben sem kínálhat lehetőséget. Mindezek azonban nem lehetnek támogató érvei a homeopátia hatékonyságának. Ha a terápiákat a betegek oldaláról nézzük, csak hatásos és hatástalan kezelés létezik. Az, hogy ez tudományosan bizonyított vagy sem, a betegek szempontjából nem kardinális kérdés. Ennek tudatában hangsúlyozzuk, hogy betegek gyógyítására a tudomány nyújtja az egyetlen bizonyított lehetőséget. Ha az orvostudomány mást mondana a homeopátiáról, mint amit az előzőekben felsoroltunk, önmagával kerülne ellentmondásba. Ugyanakkor az emberektől nem várható el, hogy tudományos érvek ismeretében cselekedjenek, és talán ennek is köszönhető, hogy a homeopátiás terápia jelenlegi szabályozása nem mondható szigorúnak és hatásosnak. Számol a betegek hiszékenységével, a gyártók intenzív marketingtevékenységével és azzal, hogy áttörés ezen a területen nagyon nehezen érhető el.
