„Amikor Laár András az izlandi vulkánkitörés miatt Londonban rekedt, fogalmunk sem volt, hol találjunk neki helyet éjszakára. Ültünk a Gatwicken, és kérdeztem tőle, mit szólna, ha nálunk aludna. Azt mondta, örömmel. Este egymásra néztünk a férjemmel, te jóisten, a Laár a mi hálószobánkban alszik! Teljesen be voltunk zsongva. Azóta már megszoktuk, hogy ez néha előfordul.” Márton-Juhász Edit azóta túl van nagyon sok rendezvényen. Az általa szervezett színházi esteken és beszélgetéseken az angliai magyarság nagy része legalább egyszer már ott volt. Ami – lássuk be – nem kis szám, tekintve, hogy akár 300 ezren is lehetnek. „Senki sem tud pontos számot, de szerintem csak Londonban és környékén legalább 200 ezer magyar élhet, és akkor még nem beszéltünk Angliáról vagy Írországról” – mondja Edit.
Bébiszitterből látványmenedzser
Az akkor 26 éves Edit 1997-ben járt először Londonban. Mivel akkoriban hivatalosan szinte lehetetlen volt munkát vállalni, egy családnál dolgozott au-pairként, ami kevésbé hangzatosan gyerekcsőszt jelent. Teljesen beleszeretett a városba, majd kisvártatva egy magyar fiúba, Gáborba, aki annak rendje és módja szerint meg is kérte a kezét. Mind a ketten elvágyódtak otthonról, úgyhogy 2008-ban felszámolták itthoni életüket, és végleg kiköltöztek Angliába. „Utoljára az Árkádban, egy cipőboltban voltam üzletvezető-helyettes, volt egy bérelt lakásunk, sok barátunk, de ennek ellenére nem volt nehéz a döntés” – meséli Edit, bár hozzáteszi: a legnagyobb bizonytalanságba érkeztek, se neki, se Gábornak nem volt biztos állása. Megtakarított pénzükből egy kis lukat béreltek Hackneyban (Északnyugat-London), ő pedig egy nagyáruház férfiruhaosztályán kapott munkát. „Volt egy középfokú nyelvvizsgám, de szinte semmit nem értettem abból, amit itt beszéltek, mégis felvettek. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy a kelet-európaiak jól dolgoznak.” Edit munkája abból állt, hogy az egyik ruhamárka standját őrizte egész nap. Néha összepakolta, amit a vásárlók széthordtak, és segített, ha tudott. A munka nem kötötte le túlságosan, alig kívánt valami kreativitást. Észrevette viszont, hogy ha bizonyos rendszer szerint csoportosítja a ruhákat, nő az eladás. „Borzasztóan unatkoztam, ezért átmentem az emeleten egy másik márkához, ott is rendet raktam.”
A brit kereskedők precíz népek, mindent kiszámolnak. Az emeletfőnök például azt, hogy ahol Edit pakolt, ott 69 százalékkal nőtt az eladás a többiekhez képest. Rögvest ki is nevezte visual merchandiser managernek, ami nagyjából látvány-értékesítési vezetőt jelent, vagy valami olyasmit.
A kinevezés sajnálatos módon nem oldotta meg a legnagyobb problémát, nevezetesen, hogy Edit nem akart férfiruha-kereskedő lenni.
Indulás döccenőkkel
A döntésben, hogy váltania kell, több esemény is segítette. Egyrészt majdnem kirúgták az áruházból. „Utáltam a kötöttségeket, nem szerettem bejárni” – magyarázza, ráadásul közben állapotos is lett. Nagy pocakkal is elvárták tőle a teljes értékű munkát, ő viszont időközben megtalálta a leginkább kedvére való elfoglaltságot. „Pesten a Vígszínház mögött laktunk, Gábor is, én is imádtuk a színházat, ha csak lehetett, ott voltunk minden főpróbán, színpadbejáráson. Sosem akartam színész lenni, de mindig érdekelt a színházcsinálás.” 2010-et írtunk, addigra a második nagy kelet-európai emigrációs hullám is lecsengett, és úgy tűnt, ennél már nem is jöhet több magyar Nagy-Britanniába. Akik itt voltak, letelepedtek, munkát találtak, családot alapítottak, és elkezdték hiányolni az otthoni kultúrát. Edit és Gábor megalapította a Stage in London (Londoni Színpad) nevű céget, azzal a nem titkolt céllal, hogy főleg az akkor már igen népszerű stand uposokat hívják meg fellépni. Maga a cégalapítás és bejegyzés arrafelé néhány percet vesz igénybe, Editék tehát joggal gondolták úgy, hogy túl vannak a nehezén. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy másnak is épp abban az időben támadt hasonló ötlete, és a stand uposokat már lenyúlták előlük. Nem adták fel. Felhívták az egyik otthoni ügynökséget, hogy ajánlanának nekik fellépőt. Laár Andrást és Somogyi Andrást kapták. A délnyugat-londoni Claphamben béreltek ki egy termet, és nekiláttak a szervezésnek. A potenciális közönséget iwiw-en hívták meg (fiatalabb olvasóink kedvéért: ez volt a magyar ős-Facebook), és száztízen el is jöttek. „Ez akkor volt, amikor Izlandon kitört a vulkán, és lezárták a légteret, úgyhogy Laár nem is tudott hazamenni. Nálunk aludt, mi pedig boldogok voltunk” – meséli Edit. A történet többi részét ugye már elmondtuk az elején.
Az első sikeren felbuzdulva Edit egyik otthoni kedvencét, egy együttest hívott meg. Kibéreltek egy hatalmas termet, és várták a közönséget. „Majd’ háromezer fontot veszítettünk, ez azóta is rekord – emlékszik vissza kicsit keserűen arra a koncertre. – Akkor vált világossá, hogy nem mi irányítjuk a közízlést, megéri viszont figyelembe venni azt.”
Csak nagy nevekkel
Bár Gábor kissé „besokallt” a történettől, Edit nem adta fel. Nem volt szokása. Mivel akkoriban született meg Bence fia, úgy döntött, nem megy vissza az áruházba, és a gyereknevelés mellett beleveti magát a színházi menedzselésbe. Nagyobb házba költöztek, és Gábor munkája mellett a szobák kiadásából is volt némi bevételük, de azért egy nagyobb bukást már nem engedhettek meg maguknak. „Közben néztük, mit csinálnak a többiek – addigra már vagy hat csapat szervezte a londoni magyar kulturális szcénát –, és arra jutottunk, hogy a komolyabb színházi előadások felé kellene elmozdulnunk.” Még odahaza látták a Kövek a zsebben előadást, úgyhogy eldöntötték, írnak Rudolf Péteréknek, volna-e kedvük eljönni Londonba? Hogy ír az ember Rudolf Péternek levelet? Egyszerűen: megkeresi a neten a címét, és próbálkozik. Editnek sikerült. Rudolf Péter, Kálloy Molnár Péter, Kálid Artúr és a többiek azóta is rendszeres vendégei. Csányi Sándor, Bereczki Zoltán, Pokorny Lia, Szalóki Ági, Nagy-Kálózy Eszter, Kepes András, Gálvölgyi János, Müller Péter, Pál Feri, Halász Judit – néhányan azok közül, akikkel Edit és a Stage in London együtt dolgozik.
Az elején 2-3 havonta sikerült egy-egy programot összehoznia, ez azóta eléggé besűrűsödött. Szezonban 3-4 előadást szervez. A szezon itt nagyjából hét hónapot jelent: a magyar családok nyáron általában hazautaznak, decemberben a karácsonyra, áprilisban a húsvétra készülnek, januárban pedig nincs pénzük a kultúrára.
Eladni csak igazi nagy neveket, nagy egyéniségeket lehet, a mostanában felfedezett sztárokkal nehéz mit kezdeni egy olyan közösségben, amelynek tagjai sokszor évekkel ezelőtt jöttek el otthonról – mondja. Nemigen van olyan művész, akit szívesen hívna, de nem jönne el. „Ma már, ha felhívok valakit, az általában szívesen veszi fel a telefont. Sosem alkudozom a gázsiról. Amennyit a művész kér, én annyit adok. Ebből még sosem volt probléma, mindenki ismeri a saját értékét.”
A színházi emberek élete önmagában is elég érdekes, neki is rengeteg „kalandja” van. Például amikor két telt ház, csaknem 900 ember várt Vujity Tvrtkóra, de a film, amiről beszélgettek volna a színpadon, egy olyan gépen „utazott”, ami éppen hat órát késett. Szerencsére Tvrtko kollégáinak volt annyi lélekjelenlétük, hogy egy időben induló gép egyik utasának (aki „véletlenül” épp újságíró volt, és ugyancsak „véletlenül” éppen Tvrtko előadására utazott) a zsebébe csúsztatták a filmet tartalmazó pendrive-ot, így időben el tudták kezdeni az előadást. Egy másik alkalommal Kálloy Molnár Péter Ősember (Caveman) című előadására nem érkezett meg az egyik legfontosabb díszletelem, egy hatalmas fehér vászon, rajta kőkorszaki barlangrajzok. „Amikor kiderült, egész éjszaka bölényeket rajzoltunk Beni filctollaival egy óriási lepedőre a konyhánkban, de az előadás rendben lement” – meséli Edit. Persze nem minden sztori ilyen vidám. Müller Péter előadása előtt az Oxford Street-i metrómegállónál volt bombariadó. „Akkoriban mindennap volt egy feltételezett terrortámadás a metróban, úgyhogy komolyan vették a dolgot. Egy pillanat alatt lezárták a környéket, én Bencével egy kapualjban rekedtem, Müller Péter pedig a nézők többségével a kordon túlsó felén. Miközben attól rettegtem, hogy túléljük-e ezt az egészet, a nézőink mobilon hívogattak, hogy ugye azért megtartjuk az előadást?
Hogy a brexit után mi lesz? „Én azt hiszem, hogy mi dolgozunk tovább. Azoknak, akik itt telepedtek le, a gyerekük is itt született vagy itt kezdett el iskolába járni. Ők nem gondolkodnak a hazatérésben, számukra Nagy-Britannia már az itthon. Persze sokszor hiányzik az otthon is, hiányzik a magyar szó, de arra meg itt vagyunk mi és a barátaink, akik mindig szívesen jönnek ilyen messzire is egy-egy fellépésért.”
És ha egy üzlet beindul: a Stage in London – ahogy a magyarok is – terjeszkedik. Már nemcsak Londonban, hanem Dublinban is tart előadásokat. Az ottaniak talán a londoninál is hálásabb közönség – mondja Edit. – Kevesebben vannak, de igényesek. És már kezdik megszokni a jót – teszi hozzá mosolyogva.
