Whitehead regénye tarol a különböző év végi listákon; a Time Magazin az év legjobb regénye cím odaítélése mellett az évtized legjobb 10 regénye közé is beválasztotta a kötetet. A hasonló rangsorok nem feltétlenül tükrözik az irodalmi értéket, vagy hiszünk nekik, vagy nem. Az is igaz viszont, hogy Whitehead előző nagy sikere, A föld alatti vasút is (magyar fordítás: Gy. Horváth László) begyűjtött jó néhány elismerést, 2017-ben Pulitzer-díjat kapott. Mindez amellett, hogy az író kétségtelen tehetségét dicséri, sokkal inkább bizonyítja, hogy az amerikaiaknak van még dolguk Whitehead témáival. A föld alatti vasút térben és időben utazgatva, egy rabszolgalány, Cora történetén keresztül mutatja meg a déli ültetvények reménytelen világát és az abolicionisták rabszolgaság-ellenes küzdelmét.
Második magyarra fordított regénye az afroamerikaiak elnyomásának és jogaikért való harcának egy a jelenünkhöz sokkal közelebbi időszakát mutatja be – tulajdonképpen egészen döbbenetes belegondolni, hogy az 1960-as években az élet minden területére kiterjedő szegregáció megszüntetése még csak álom volt a fekete közösségek számára.
A regény főhőse Elwood, aki nagyanyjával Tallahassee egy szegregált negyedében él és tanul, szabadidejében Martin Luther King beszédeit hallgatja bakeliten. A levegőben már érződik a változás szele, Elwood még egy utcai felvonuláson is részt vesz, de az idősebbek úgy gondolják, jobb a békesség. A fiú nehéz körülményeit meghazudtoló tanulmányi eredményei alapján ígéretesebb jövő vár rá, mint szülei korosztályára, és beiratkozhat a floridai város feketék számára fenntartott főiskolájára. Legalábbis beiratkozhatna, ha nem szólna közbe az élet, egy magafajta fiúnak egy apró véletlen hiba is elég ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás – ami esetében sok mindent csinál, csak éppen igazságot nem szolgáltat – lecsapjon rá. Elwood a Nickel Akadémiára kerül, ami kívülről egy jól működő javítóintézet, ahol a fiúk a tanulás mellett dolgoznak, hogy utána hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. De ez csak a látszat, a valóságban az intézmény – ahol a fehér és a színes bőrű diákokat úgyszintén elkülönítik – brutális börtön, ahol mindennapos a lelki és fizikai bántalmazás, a szexuális abúzus, sőt a gyilkosság. A történetet az teszi igazán döbbenetessé, hogy Whitehead hasonlóan A föld alatti vasúthoz valós történetet választott kiindulópontnak, a Nickelt egy létező intézetről mintázta, amely 2011-ben fejezte be működését. A floridai Dozier School for Boys 1900-ban nyitotta meg a kapuit, és évszázados története során több ezer fiú fordult meg a falai között. A hírekbe akkor került be, amikor néhány évvel ezelőtt közel száz jelöletlen sírt találtak a területén, az itt eltemetett gyerekek közül máig nem sikerült mindenkit azonosítani, de sérüléseik arra utalnak, hogy nagy részük erőszakos halált halt.
Ennek az intézménynek a fiktív változatába kerül be az idealista Elwood, aki az igazságtalanságok és az erőszak elől is dr. King szavaiba menekül. „Vessetek minket börtönbe, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. Robbantsátok fel az otthonainkat, és fenyegessétek meg a gyerekeinket, és akármilyen nehéz, mi akkor is szeretni fogunk benneteket. (…) De higgyétek el, hogy felőrlünk benneteket a szenvedéstűrésünkkel, és egy nap elnyerjük a szabadságunkat” – visszhangoznak a főhős fejében King szavai, miközben próbálja túlélni a mindennapokat. Whitehead hitelesen mutatja meg azokat a különböző túlélési stratégiákat, amelyek egy ilyen helyzetben működhetnek – vannak fiúk, akik maguk is az erőszakot választják, és a legerősebbekké próbálnak válni a gyerekek között, mások igyekszenek szinte láthatatlanná válni. Elwood ellenpontja a regény másik főhőse, a szkeptikus Turner, aki értetlenül figyeli barátja idealizmusát, amely ahogy az várható, visszafordíthatatlan irányba alakítja a történetet, és összeköti kettőjük sorsát.
Az író rafináltan szövi a cselekményt, ami hollywoodi fordulatoktól sem mentes, mégsem hatásvadász. A nyelvezete sokszor már-már szikár, nem tocsog a szörnyűségek taglalásában, de közben érzékletes bepillantást enged a felnőttek kegyetlen és korrupt világába, ami engedte, hogy hasonló intézmények hosszú évtizedeken át nyomorítsanak meg gyerekeket. Pusztán azért, mert a működésükből mindenkinek volt valami haszna. Erről ma már a Dozier egykori „diákjai” – nem túlzás őket túlélőknek hívni – nyíltan beszélhetnek. Whitehead a regény harmadik, jelenben játszódó részében pedig megmutatja, hogy a fiúk számára nincs igazi megnyugvás és igazságszolgáltatás, a nyomokat örökre magukon viselik. A könyv sikere pedig azt mutatja, hogy a társadalomnak szüksége van az ilyen kollektív traumákat megvilágító, feldolgozó fikciós művekre. (Ford. Pék Zoltán. 21. század kiadó, 2019. 270 o.)
