Bár a kötetben akadnak modernebb mesevíziók is – Maros András például a Hupikék törpikéket, Hartay Csaba pedig A Nagy Ho-ho-ho horgászt gondolta tovább –, önök mindhárman klasszikus mesét választottak: miért épp a Hófehérke és a Jancsi és Juliska izgatta a fantáziájukat?
Totth Benedek: Nem tudom, hogy miért pont a Hófehérke talált meg, de arra emlékszem, hogy egyből a Vadász ugrott be, amikor elolvastam a felkérést. Ilyenkor az intuícióimra hallgatok, és ha nem jut eszembe valami azonnal, akkor inkább hagyom a dolgot. Aztán persze ezekről az első ötletekről többnyire ki szokott derülni, hogy annyira nem jók, akkor jön az agyalás, de olyankor már késő visszatáncolni, meg nem is szeretem elengedni a dolgot. A Vadásszal, úgy érzem, nem fogtam annyira mellé. A mesének igazából nem ő a „hőse”, vagy nem úgy, ahogy a mesehősöket elképzeljük, viszont nagyon fontos szerepe van a történet alakulása szempontjából. Az elég erős dilemma, hogy megöljön-e egy kislányt a gonosz mostoha parancsára, vagy megpróbálja kijátszani a szörnyeteget. Nyilván nem minden mesére igaz, de azért a mesék nagy része a jók és az őket elpusztítani igyekvő rosszak harcáról szól. Az árnyaltabb, nem egyértelműen jó vagy rossz karakterek ritkábban kapnak lehetőséget, hogy kibontakozzanak. A Hófehérkében is le vannak osztva a szerepek, talán éppen ezért kezdett érdekelni a Vadász, akiről eggyel nehezebb eldönteni, hogy akkor most egy gonosz emberrel van dolgunk vagy valakivel, aki megtévedt, de még nem veszett ki belőle minden jóság.
Garaczi László: Én egyértelműen Kuka miatt választottam ezt a mesét – nem szólaltam meg három és fél éves koromig, a kukaság mindig is közel állt hozzám. Nem volt mondanivalóm, és a beszélők, vagyis a felnőttek világát nyugtalanítónak találtam. Később igyekeztem olyan pályamodellt választani, hogy minél többet hallgathassak. Ebben a pillanatban is dolgozom és hallgatok. Az irodalom bölcs elfojtás robbanásokkal tarkítva.
Háy János: Nekem az volt a fontos, hogy olyan mesét válasszak, ami nagyon ismert, szóval nem kell azzal vacakolnom, hogy meglegyen a teljes történet, akárhogy változtathatom, az alapsztori mindenki számára ismert, mindenképp úgy olvasod, hogy tudod. Amúgy ez egy elég brutális mese, mint a legtöbb, Grimm fivérek által lejegyzett mese. Én gyerekkoromban féltem ezektől a meséktől, néha még az illusztrációktól is.
Elég rendesen adnak is a brutalitásnak – lényegében mindegyik történet abúzusok, szexuális perverziók, gyerekmolesztálások, alkoholizmus, gyilkosságok mentén élteti tovább – többnyire a mában – a mesehősöket. Miért ez a sok durvaság?
T. B.: Ha azt a feladatot kapjuk, hogy a Grimm-mesék szellemiségében alkossunk, akkor is elég durva antológia születhetett volna. Talán még durvább is.
G. L.: Az én Kukám (majdnem azt írtam, Kukim) sem fenyegetőbb vagy perverzebb Piroska farkasánál, Jancsi és Juliska kannibál boszorkányánál, a sárkányoknál és kisgömböcöknél. Szerintem a kollégák jó végén ragadták meg a problémát. Akár lehettünk volna radikálisabbak is, engem is beleértve.
T. B.: És persze nem akarjuk elkenni a felelősséget. Nekem valószínűleg amúgy is valami ilyesmi jött volna, ami nem hiszem, hogy különösebben meglepő, többnyire ilyen szövegeket írok. Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, mi bajom van, hogy állandóan ilyen beteg cuccokat írok. Sajnos, akkor leblokkoltam, és nem tudtam frappánsan válaszolni, de sokat töprengtem ezen, és végül arra jutottam, hogy igazából nem nekem van bajom, hanem a világ nem működik jól.
H. J.: Igen, végül nálam is azért alakult úgy a szöveg, hogy tulajdonképpen egyetlen szereplőt sem lehet igazán szeretni, mert a világ, amit tükröznek, az nem szerethető. Sokan, a hozzám közelállók közül, fújtak is rám emiatt a szöveg miatt, de úgy éreztem, ez közelebb áll a valósághoz, mint egy szoftpornó. Nyilván egy ideálvilág felé menetelni eleve kiesik a – nevezzük úgy – valtdiznis, édeskés mesekomponálások miatt. Amúgy felnőtt kötetet írtunk, ha gyerekeknek kéne írnom, egyértelműen más nyelvet és cselekménygörgetést használnék.
A felnőttekre gondolva elképzelhetetlen, hogy a mai világban akár a vadásznak, akár Kukának, akár Jancsinak és Juliskának boldog élete legyen? El tudnak képzelni pozitív mesebeli jövőt is nekik?
T. B.: Simán: a Vadász elszökik a mostohától, magával viszi Hófehérkét, és mint fogadott lányát felneveli. Új életet kezdenek valahol egy messzi erdőben, ahol Hófehérke hatására a Vadász vega lesz, és amíg az ízületei engedik, járja a rengeteget, és a vadállatokban gyönyörködik. Szép lassan megöregszik, és egy nap álmában meghal. Így oké?
H. J.: Privátim én is mindenkinek pozitív jövőt képzelek, még Jancsinak és Juliskának is, ugyanakkor a lét tragikumsúlya nem megúszható, szóval olyan, hogy boldogan egymagában a boldogtalanságtól elszakítva: nincs.
Ezért kell a kis Kukának is az óvodában megharcolni a többiekkel, és amikor végre kivívta az őt megillető helyet a közösségben, kezdhet elölről mindent a suliban?
G. L.: Igen, minden életkorban és élethelyzetben újra kell kezdeni, soha nincs vége, nincs megérkezés, lenyugvás. Ahogy Frank Zappa mondja (vagyis énekli): „tortures never stops”. A folyamatos, véres és nyilvános önélveboncolás az egyetlen esély, hogy halálunk pillanatában békére, nyugalomra, harmóniára, derűre leljünk.
Gyerekként milyen meséket olvastak szívesen?
T. B.: Nekem a Brémai muzsikusok volt a kedvencem, azt szerintem ötszázszor biztosan elolvastattam magamnak. Valamiért baromi viccesnek találtam. Ismertem a klasszikusokat is, de arra például már nem emlékszem, hogy mit gondoltam róluk. Szerintem viszonylag átlagos reakciókat adhattam: féltem, amikor kellett, örültem, amikor győzött a jó.
H. J.: Én is azt szerettem, ha sok-sok furfangon keresztül végül is a jó győzött, és az a jó általában olyan morálisan is makulátlan figura volt, aki meg is érdemelte a győzelmet, meg a királylányt, meg a fele királyságot. Szegények voltunk, a mese legtöbbször arról szólt, hogy nem kell elkeseredni, minden megtörténhet, és ez nekem fontos volt. Ahogyan az is, hogy szerelem legyen benne, mert egész kisgyerekkoromtól úgy gondoltam, hogy az egy olyan dolog, hogy tényleg minden.
A „minden megtörténhet”-ben benne van az is, hogy valami rossz történik… Vagy valami olyan, amit gyerekként nem biztos, hogy értünk.
G. L.: Engem például mindig is inkább a tragédiába torkollók gondolkodtattak el komolyan…
T. B.: Én pedig sokszor olvastam olyan szövegeket, amiket így utólag belegondolva egész biztos, hogy nem értettem. A Gulliver utazásai volt az első regény, amit egyedül végigrágtam. Aztán az egyetemen találkoztam újra a szöveggel, az egy egész más olvasat volt, de még mindig tetszett. Többnyire egyébként azokat a történeteket szerettem, amikben nem voltak halálkomolyan véve a dolgok.
H. J.: Az én gyerekkoromban szövegcentrikus mesék voltak, nagy, vastag, elég jól megírt gyűjtemények – Elek apót és általában a magyar népmesealapú történeteket én is azért bírtam jobban, mert kicsit lazább szövésűek voltak, több volt bennük a humor és a hősiesség, de nagyon szerettem a különféle népek meséit is.
Van, hogy olykor-olykor még ma is a mesékhez fordulnak?
H. J.: Engem a mesei beszédmód kísért a mai napig – majd’ minden könyvemben valamilyen módon feltűnik, szeretem ilyen módon kicsit elemelni a szöveget. Bár erre nem készülök direkt, sokszor automatikusan bekúszik: a szereplőim mesealakokká lesznek, időnként állatmesék alakjaivá.
G. L.: Ma már ritkábban olvasok mesét, a mesés fordulatokat és helyzeteket az életben próbálom realizálni. Ijesztő szerencsék és csodás rémálmok szegélyezik utamat.
Van olyan mesehős vagy annak tette, akit felnőttfejjel másként ítélnek meg?
H. J.: A Mátyás király-meséket nem annyira bírom felnőttként, viszont borzasztóan megszerettem Szent Pétert mint mesealakot, akit valószínűleg azért sem bírtam megszeretni gyerekként, mert azokat a sztorikat az a nagypapám mesélte, akitől amúgy féltem.
T. B.: Nálam a Hófehérke vadásza tartozik ebbe a kategóriába. Az ő dilemmájának megértéséhez azért most közelebb vagyok, azt hiszem. De Hófehérke és a mostoha is átértékelődött kicsit. Valahogy elmozdultak, jobban meg tudom érteni, hogy mondjuk mi idegesíthette a mostohát Hófehérkében. Persze azt továbbra is fenntartom, hogy a retorziót túlzásba vitte.
G. L.: Én nem szoktam ítélkezni, ami egy mesében történik, az a színtiszta, földhözragadt igazság. Az azonosulás más kérdés. Holle anyót például távolról csodálom, Kuka pedig én vagyok.
És akad-e olyan mese vagy mesevég, ami csalódást okozott?
H. J.: Inkább teljes mesékkel volt bajom. Leginkább az angol fantasy-mesékkel, mint az Alice, a Pán Péter vagy a Narnia, bár az utóbbi kettővel sokat dolgoztam, Pán Péterből bábjátékot írtam, a Narnia első köteteit én fordítottam, szóval megértettem a szimbolizmusát és a bölcseleti mélységeket, de alapvetően nekem egy valóságcentrikusabb mese az ideálom, ha ez egy értelmes felvetés mesékkel kapcsolatban.
T. B.: Egy történetet jól befejezni kicsit szerencse kérdése meg kicsit azért művészet is. A klasszikus mesék vége a sablonosságuk miatt egyszerre okozott katarzist és csalódást. Szuper, hogy újra rend van a világban, hogy a gonoszt legyőzi a jó, de közben mégis túl kiszámítható így az egész.
G. L.: Csalódni abban lehet, ami lehetne másképp.
+1 kérdés
Hogyan tudták meg, hogy a Mikulás nem létezik?
T. B.: Mindig is gyanús volt, de tavaly a gyerekeim elárulták az igazságot.
H. J.: Amikor a délutános suliból mentem haza, és a Mikulás, aki vidéken nem ilyen aranyos püspökfigura volt, tele ajándékkal, hanem egy szőrbundába beöltözött, láncot és kolompot rázó ijesztő arc, amikor egy ilyen nem csupán adott egy pofont, mint előző évben, hanem eléggé el is vert, akkor tudtam, hogy vidéken biztosan nincsenek Mikulások.
G. L.: Levált a szakálla, a krampusznak erős alkoholszaga volt és megpróbált felszedni. (Huszonöt éves lehettem akkoriban.)
