Mi múlik a Médiatanácson? Az például, hogy ebben az országban a szavazásokat eldöntő többség a garantáltan migránsmentes nógrádi zsákfalvakban is jobban retteg a mohamedán bevándorlók inváziójától, mint a kórházi fertőzésektől, vagy attól, hogy nyomorultul, magányosan fog fagyhalált halni a saját otthonában. (Pedig az utóbbiaknak nagyságrendekkel nagyobb a bekövetkezési valószínűsége, mint az előbbinek.)
Persze, nem kizárólag a négytagú tanácson, hanem az általa felügyelt médián is. Azon, hogy a frekvenciák elosztásában, a fúziók engedélyezésében, a közmédia személyzeti politikájában, sokmilliós bírságok kiszabásában szinte teljhatalmú, kilenc éven át leválthatatlan, beszámolással csak a parlamentnek tartozó csapat mit tilt meg, és mi fölött huny szemet. Hozzájárul-e, hogy Orbán Viktor meccs- és telekszomszédja vásárolja föl az összes megyei napilapot. Jóváhagyja-e, hogy a telekszomszéd üzlettársaié legyen a második legnagyobb kereskedelmi tévé és az összes országos hatósugarú rádió. Tudomásul veszi-e, hogy Rogán Antal minisztériumából szerkesszék a közrádiót, a köztévét, a nemzeti hírügynökség hírszolgáltatását és a kereskedelmi rádiók hírblokkjait. Tétlenül nézi-e, hogy az ellenzék kiszorul az állami pénzen fenntartott médiából. Elviseli-e, hogy a Fidesz-vezérelt sajtó közönsége (az ország kétharmada) értelmes tájékoztatás híján ma sincs tisztában a Borkai-ügy lényegével, sőt az önkormányzati választás valós eredményével sem.
2010 óta azt tapasztaljuk, hogy a magyar sajtót – ahhoz, hogy az alkotmányos feladatát, a sokszínű és pártatlan információszolgáltatást ellássa - elsősorban a kormánytól és a Fidesztől kell megvédeni. Ez a védelem a médiatanács-tagok egypárti jelölése folytán most újabb kilenc évig négy olyan emberen múlik majd, akik kizárólag a Fidesz bizalmát élvezik.