A 2016-os országos demonstrációk óta talán a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) szombati tüntetésére lehet először azt mondani, hogy szélesebb körben megmozgatta az oktatásban érintettek körét. Bár a három évvel korábbi, több tízezres tömeget nem sikerült maradéktalanul mozgósítani, több ezren álltak ki a Kossuth térre, modernebb, igazságosabb oktatási rendszert követelve.
Ami sajnos nem lesz elég. Nem lesz elég ahhoz, hogy a kormányt rákényszerítse, változtasson szűk látókőrű oktatáspolitikáján, és félő, nem lesz elég ahhoz sem, hogy jövő év elején ütőképes tanársztrájkra kerüljön sor. Ha a szakszervezetek még összefogva, több hetes gondos szervezés után sem tudnak legalább 10-15 ezer embert, tanárt, szülőt, diákot az utcára hívni, akkor igencsak kétséges, hogy pedagógusok tömegeit sikerülhet rávenni arra: legalább egy napra szüntessék be a munkát.
Ez persze nem csak a szakszervezetek hibája; ők is áldozatai ennek a hazug, elnyomó és gyűlöletkeltő, a társadalom megosztására törekvő, az állampolgárok félelmeiből táplálkozó rendszernek. Az a valódi nemzeti és keresztény eszméket sárba tipró bunkóság, ami ezt az országot lassan egy évtizede fojtogatja, szinte teljesen közönyössé tette az embereket a társadalmi problémák iránt. Ez nemcsak az oktatásban, hanem szinte minden más területen megmutatkozik.
A kormány szemében egy esetleges sztrájk így egyre inkább üres fenyegetőzésnek tűnik. A PSZ azonban továbbra is elszántnak mutatkozik, s addig, amíg nem nyúlnak „ütősebb” eszközökhöz, fekete esernyős akciót hirdettek az iskolákban: azt kérték, mindenhol tűzzenek ki egyet, amíg a követeléseik nem teljesülnek. Az akció arra mindenképp jó, hogy megmutassa, hol számíthatnak támogatásra, szolidaritásra. Azt viszont mind a PSZ-nek, mind a többi szakszervezetnek látnia kell: új utat kell találniuk, még a szűkülő lehetőségek között is. Olyan utat, ami a XXI. századba emeli az érdekképviseleti mozgalmakat. Máskülönben a fekete esernyőkkel saját magukat is gyászolhatják.