Mond még önöknek valamit a címben szereplő tréfás pesti dicséret? Azt hiszem, a legtöbbeknek már a gugli a jóbarátjuk, ha meg akarják fejteni a mondás eredetét. De 1973-ban még annyira élő volt ennek a párosnak az emléke, hogy Kaján Tibor egy karikatúra-sorozatban is utalt rájuk a Film Színház Muzsika hasábjain, egy lapon említve őket Bartókkal és Kodállyal, Hacsekkel és Sajóval, sőt Rómeóval és Júliával.
Nagy és Eichner persze nem a színpadon tündökölt, hanem a szalámis és kolbászos pult mögött: a legismertebb kóser húsfüstölde és hentesárugyár volt az övék. Négy évtizeden át, makacs kitartással épült a birodalmuk, s lám, még akkor is benne voltak a pesti köztudatban, amikor már nyoma sem volt az éttermüknek, a boltjaiknak, illetve a főüzletüket magában foglaló bérháznak. Pedig láthatóan igyekeztek távol tartani magukat a sajtótól és a társasági élettől.
Nagy Lipót életében például homály fedi az első bő harminc évet. 1893-ban találunk róla először adatot a címtárakban, amikor is Pauker Reginával egyenlő jogú tagokként bejegyeztették kézmű-, ruha- és felöltőkereskedelemmel foglalkozó cégüket. Pauker Regina neve 1884-ben tűnt fel a lapokban (ekkor az üvegessegédek bálján tündökölt), aztán mint az úri szabó Pauker-fivérek örököse és üzlettársa jelent meg. 1891 óta pedig Nagy Lipótné néven várta Pauker Rudolffal közösen különféle készruhákkal a „chices megjelenésre” (sikkes - a szerk.) vágyó hölgyeket és urakat a Hatvani és a Magyar utca sarkán, az Angol királynőhöz címzett cégér alatt.
Ehhez a profilhoz képest komoly fordulatnak tűnik, hogy a millennium évében Nagy Lipót megvásárolta a Dob utca 40. alatti házat, és Grósz Mórral együtt kolbász- és szalámigyártásba fogott. Aztán pedig újabb esztendők múltán, a Király utca 10. alatt ráakadt a nálánál majd húsz évvel fiatalabb Eichner Gábor hentesmesterre, és beköltöztek a Simonyi-udvarnak nevezett hosszú átjáróház Szerecsen utcai végébe. 1905-öt írunk, amikor november 19-én hírül adja a Budapesti Hírlap: „A hygienia követelményei érvényesülnek a Nagy és Eichner-féle újonnan berendezett szalámi, húscsemege és kolbászáru gyár (Váci körút 9.) által előállított árukban, melyek kizárólag simmenthali fajbikák húsából állíttatnak elő”.
A mai Bajcsy-Zsilinszky út és a Paulay Ede utca sarkát elnézve persze nem könnyű elképzelni, hogyan is festett akkoriban ez a környék. A kétemeletes ház hosszú homlokzattal nyúlt be az akkor még Szerecsennek hívott utcába, a Kiskörút felé a Nagyvendéglő foglalta el a földszintet, odabent pedig, a nagy udvar közepén terpeszkedett a gyár. Az épület balján már világvárosias hangulatot árasztott az Andrássy út, tőle jobbra azonban még hozzá hasonlóan kopottas házak sorjáztak. Majd csak 1910-re születik itt meg a fényes Anker palota, melynek egyik nevezetessége lesz, hogy a félköríves köz is az építtető biztosító társaság magántulajdona, s ezért minden év július 6-án két napra láncokkal lezárják a forgalom elől. (A másik, hogy mikor a tervező felesége megpillantotta a monstrumot, csak annyit kérdezett Alpártól: Ignác, nem szégyelli magát?)
Ez volt a kispénzű pestiek bevásárlóközpontja. Odaát, az Erzsébet téri Marokkói udvarban textilesek, a Gozsduban a díszműárusok, a Dobler-bazárban a cipőkereskedők, az Orczy-házban a készruhások és szőrmések gyülekeztek. A Király utca 6. és Szerecsen utca 1. között végighúzódó, több összekapaszkodó házból álló Simonyi-udvar (báró Simonyi Lajos közlekedési miniszteré volt egykor) ugyancsak a textilkereskedőké volt.
Innen indult el a legendává válás felé Nagy és Eichner, akik hamarosan három fióküzletet is létesítettek a városban, bizományosok sorával kötöttek szerződést, vendéglőt nyitottak a bécsi Rotenturmstraße 27. alatt, boltot Szegeden és Miskolcon, a húszas évekre pedig – számos más pesti bérház és budai telek után - a cég bölcsőjének számító hatalmas épületet is megvásárolták. Tették mindezt úgy, hogy az alap portfólión – szalámi, kolbász, virsli, felvágottak – az évek során alig változtattak, s legfeljebb a világháborús ínség idején kellett fizetett hirdetésben bizonygatniuk, hogy gyártmányaik „eredetien és természetesen füstölve, burgonyaliszt, kazánfesték, stb., bármely az egészségre káros hatással bíró anyagok teljes kizárásával kerülnek forgalomba”.
Ráadásul mindvégig megmaradtak családi vállalkozásnak. Olyannyira, hogy Eichner Gábor (akitől majd úgy búcsúznak láthatóan őszintén lesújtott beosztottai, mint „az örök munka rajongójától”) Nagy Lipót lányát, Fridát vette nőül, hogy aztán ő is - akárcsak Aladár, Margit és Imre nevű testvére - részt vállaljon a cég vezetéséből. A kulisszák mögé csak egyetlen esetben sikerült belesnie a külvilágnak: akkor, amikor 1929-ben Nagy Lipót hetvenévesen elhunyt, és a hagyatéki eljárás során a kirendelt ügygondnok, Steiner Ármin ügyvéd úgy találta, az örökösök megpróbálták kisemmizni az ötödik Nagy-gyereket, Erzsébetet; azaz Engel Hugónét, aki elmebeteggé nyilvánítva élt a Gellérthegy oldalában, a Ringer-féle szanatóriumban. Az ügyet éveken át lelkesen pertraktálták a lapok, olyan címek alatt, mint „Az elmebeteg asszony harca a hatalmas örökségért”. Aztán hirtelen csend lett, és ment minden rendben tovább.
Egészen a második zsidótörvényig. Akkor a cég vezető testületeiben hirtelen megduplázódtak a tagok, és a Nagyok meg Eichnerek mellett addig ismeretlen nevek tűntek fel. Nem akármilyen „Aladárok” jelentek meg azonban a Paulay Ede utca sarkán: dr. Rogyák Ernő ügyvéd, Szilaveczky Lajos korábbi helyettes rendőrfőkapitány, dr. Rajczy Géza rendőrfőtanácsos, Wehly Dezső udvari titkár, Orbók Attila újságíró, a nemzeti büszkeség apostola, Fülöp Ernő pénzügyminisztériumi igazgató, dr. Konkoly Kálmán, a Magyarország politikai szerkesztője sietett – bizonyára nem ingyen – a vállalat elvesztésével fenyegetett család segítségére. 1945 szeptemberében aztán mind szépen lemondtak a pozíciójukról. 1949-ben pedig annak rendje és módja szerint államosították a gyárat, a házakat, a vendéglőt és az üzleteket is.
Ezek után minimum tapintatlanságnak mondható, hogy Nagyék étterme épp a jól hangzó Csillag halvendéglő nevet kapta a kommunista keresztségben. Igaz, amikor 1966 elején elérte a bontócsákány, már Sirálynak hívták, és ugyanezen a néven nyílt meg újra három évvel később. A régi, szürke házból nem maradt meg több, csak a homlokzatának egy darabja Paulay Ede utca 1. címmel; a terület többi részére egy kilenc- és egy ötszintes lakóházat húztak fel. Földszintjükön ma is van étterem - igaz, olasz.
