Az első világháborúra újabban nem a kezdete és az előzményei, hanem a vége és a következményei felől tekint a történettudomány. Népszerű és inspiráló munkák születtek arról, hogy az első világháború miként vezetett a birodalmakra alapozott XIX. századi európai rendszer összeomlásához, és hogy az addigi állami keretek szétesése miként okozta az erőszak elszabadulását a „brutalizált” társadalmakban, miközben széles csoportok váltak nyitottá az új, XX. századi szélsőséges ideológiákra. Különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol az első világháború nem is ért véget 1918 őszén. Ebbe a kutatási trendbe illeszkedik Hatos Pálnak az 1918-as magyarországi összeomlás és forradalom történetét bemutató, Az elátkozott köztársaság című, a Jaffa Kiadó gondozásában 2018-ban megjelent könyve, amelynek speciális emlékezettörténeti jelentősége van.
Egy konzervatív történész kritikája
Napjainkban kevés annyira negatív megítélésű eseménye van a magyar történelemnek, mint az őszirózsás forradalom. Az első magyar köztársasági elnök, Károlyi Mihály az egyik legelutasítottabb történelmi személyiség a magyar történelmi tudatban, pedig a Károlyi-kormány egykor példátlan támogatottsággal látott munkához, hogy realizálja a forradalom jelszavait, a „békét”, a „földet”, a „szabadságot” és a „függetlenséget”, és 1918 novemberében Magyarországon aligha volt népszerűbb ember Károlyi Mihálynál, az 1916 óta békepolitikát hirdető pacifista grófnál (miközben ugyanekkor Tisza Istvánnak még a koporsóját is megdobálták). Ám ahogy Károlyi Mihály nem tudta kezelni a súlyos problémákat – a politikai, társadalmi, gazdasági és katonai összeomlást még egy spanyolnátha-járvány is súlyosbította –, úgy vesztette el a népszerűségét. Míg végül a Horthy-korban őt tették bűnbakká a kommunisták 1919-es hatalomra kerüléséért és az 1920-as területcsonkításért.
Az 1919 után dominánssá váló, „jobboldali” ellenforradalmi nagy-elbeszélés hazugul Károlyi Mihály pacifista politikáját tette meg „Trianon” legfőbb okozójának. A korábbi „diadalmas forradalom” „patkánylázadás” lett a Horthy-kori nyilvánosságban, és az 1918-1919-es forradalmakat kritizáló és rágalmazó pamflet-, memoár- és regényirodalom és a perek (a Tisza-per, továbbá a Károlyi-per és a népbiztosok pere) mind azt célozták, hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsenek.
Mivel az Orbán-rendszerben ismét a hivatalos emlékezetpolitikai szintre emelődött ez a „jobboldali” narratíva – Károlyi szobrát 2012-ben eltávolították a Kossuth térről is –, indokolt volt, hogy Hatos Pál Az elátkozott köztársaság címmel írja meg az őszirózsás forradalom történetét, amely egy jó, bátor könyv, bár nem problémamentes. Merészsége – és egyben emlékezetpolitikai jelentősége is – abban áll, hogy egy konzervatív történész megy szembe az őszirózsás forradalom hagyományos magyarországi „jobboldali” értelmezésével, ironikusan kritizálja azt. De eközben gúnyos megjegyzésekkel illeti a „marxista történetírás” szemléletét és megállapításait is, sokszor igaztalanul. Például méltánytalannak tartom, hogy a historiográfiai áttekintésében nem tesz említést Borsányi György Októbertől márciusig című 1988-as kötetéről, az 1979-ben betiltott Kun Béla-életrajz szerzője ugyanis egy korát megelőző, innovatív könyvet írt, sok szempontból megelőlegezve Hatos megközelítését (például Borsányi külön fejezetet szentelt a spanyolnátha-járványnak), és Hajdu Tibor 1968-as nagymonográfiája is több elismerést érdemel, mint amennyit Hatos munkájában kap.
Szemben a nemzeti emlékezet kánonjával
Az elátkozott köztársaság szatirikus könyv, a stílusa pedig kifejezetten ironikus: különösen, ha a szerzőnek a világnézetüket váltogató értelmiségiekről, vagy csak a saját anyagi boldogulásukkal törődő „hazafiakról” kell írnia. Hatos a „nemzeti emlékezet kánonjaival” szemben határozza meg szerzői pozícióját: „A nemzeti emlékezet kánonjai 1918 őszének eseményeit óhatatlanul Trianon keserű csalódásának szemüvegén át láttatják (…) Míg a jobboldali történeti köztudat biztos abban, hogy ha nincs Károlyi és az őszirózsás forradalom, akkor nincs Trianon sem, a baloldali biztosan tudja, hogy Károlyi és forradalma nélkül is bekövetkezett volna az ország feldarabolása. Mindkét verzió fikcióra alapoz” (10. oldal) – írja.
Ám itt szerintem fontos különbséget kéne tenni, hogy míg az első értelmezést az 1919 utáni elleni pamflet- és memoárirodalom állította (ma pedig főleg politikusok beszédeiben és propagandacikkekben található meg), az utóbbit nemcsak a forradalmak egykori résztvevőinek önmentegető visszaemlékezései képviselték, hanem ezt állítja a modern történettudomány is (amelynek termékei közül itt széles nemzetközi horizontjuk és diplomáciatörténeti megközelítésük miatt Ormos Mária és Peter Pastor munkáit emelném ki). Eszerint a vesztes világháború után nem lehetett fenntartani a magyar területi integritást, hiába ragaszkodott hozzá a Károlyi-kormány is a ma már az irredenta szélsőjobboldalnak tulajdonított „Nem! Nem! Soha!” jelszó kimondásával. Hatos munkájának is az egyik fő üzenete, hogy Nagy-Magyarország eltűnését nem az őszirózsás forradalom és a Károlyi-rendszer okozta, hanem az a világháborús vereségnek és a Monarchia – a magyarországi eseményektől független – szétesésének következménye volt. Miképp az erőszak magyarországi elszabadulása 1918 késő őszén, a fosztogatások, gyújtogatások és gyilkosságok sorozatát hozó „vidéki forradalom” is a világháború brutalizáló hatásával és a mérhetetlen szenvedésekkel magyarázható.
Hatos könyvének nagy erénye, hogy a szereplők egykori nézőpontját és „várakozási horizontját” rekonstruálja, ihletett miliő-festéssel kísérve, közemberek fennmaradt naplójegyzeteit és levélrészleteit legalább annyira használva illusztrációs anyagként, mint a politikusok utólagos visszaemlékezéseit. Az 1918-1919-es forradalmak résztvevőinek tetteit és kijelentéseit ugyanis csak úgy lehet megérteni, ha visszahelyezkedünk a világháborút követő hónapokba. Amikor széles körben gondolták úgy, hogy az első világháború katasztrófája bebizonyította a kapitalista rendszer csődjét, a jövő társadalmi berendezkedése pedig a szocializmus lesz. Ez a várakozás az, ami megmagyarázza, hogy ebben az időben miért kacérkodtak a kommunizmussal olyan később konzervatív, polgári értelmiségiek is, mint Márai Sándor – akik persze utólag igyekeztek megfeledkezni 1918-1919-es „megszédülésükről”.
E megközelítésnek köszönhető, hogy Hatos például „rehabilitálja” a legsötétebb emlékezetű magyar hadügyminisztert, Linder Bélát: „Mindenki ismeri Linder Béla végzetes mondatát, amely úgy hangzott: »Soha többé katonát nem akarok látni«. A Károlyi-kormány hadügyminiszterének 1918. november 2-án elmondott nyilatkozata ma is összeesküvés-elméletek kedvelt gumicsontja, de keveseknek jut eszébe megkérdezni, miért is éljenezte meg a frontharcos Linder Bélát akkor és ott katonákból és tisztekből álló több száz fős közönsége” (10-11. o.)
Az efféle, historizálást nélkülöző történeti megállapítások tekinthetők a könyv legjobb pillanatainak, ugyanakkor érthetetlen, hogy Hatos miért nevezi (többször is) „végzetesnek” Linder kijelentését, ha éppen maga mutat rá arra, hogy annak nem volt jelentősége, mivel a hadsereg nagy része már a Károlyi-kormány hatalomra kerülése előtt bomlásnak indult (188. o.). Továbbá miért minősíti szintén „végzetesnek” Linder leszerelési rendeletét is, ha az szerinte „nem elindította, legfeljebb felgyorsította az elkerülhetetlent” (190. o.). Ráadásul a szerencsétlen hadügyminiszter nem is nagyon tehetett mást, mivel – ahogy Hatos is kifejti – „parancsa az akkori úri és polgári közvéleményt fejezte ki” (197. o.). A civilek 1918 novemberében nem akartak katonákat látni, hiszen a hazatérő katonák voltak azok, akik feltörték a borospincéket, leitták magukat, aztán dühükben állami tisztviselőkre vadásztak.
A történelem szédülete
Az elátkozott köztársaság az őszirózsás forradalom vezetőinek cselekedeteit Eelco Runia nyomán előszeretettel magyarázza a történelem „szédületével”, amit inspirálónak tartok, hiszen a legfontosabb döntéseinket gyakran hirtelen hozzuk, irracionális megfontolásokból, és legfeljebb csak utólag próbáljuk meg racionalizálni azokat. Hatos szerint a Népköztársaság 1918. november 16-i kikiáltását is „a történelem szédülete diktálta” (227. o.), és a „köztársasági eszme váratlan felbukkanásáról”, „semmiből feltörő jelszaváról” ír (223. o.). Hangsúlyozza, hogy a dualizmus kori ellenzéki pártprogramok, de még a Nemzeti Tanács programja se tartalmazta a köztársaság követelését (114. o.) .
De ebben szerintem téved: az MSZDP 1903-as pártprogramjának „mindennemű öröklött és rang eltörlését” követelő pontját nehezen lehet másként dekódolni, mint a köztársasági államforma óvatosan megfogalmazott, burkolt követelését (a felségsértési pereket elkerülendő), és szerintem a „népköztársasági” államforma kikiáltását egy nagyon is tudatos, külpolitikai célú taktikai húzásként lehet értelmezni. Miként a nemzetközi színtéren otthonosan mozgó feminista, Bédy-Schwimmer Rózsa követté választása is logikus, megfontolt választás volt (ahogy arra Peter Pastor 1976-os könyvében rámutatott). A Károlyi-kormány azt hangsúlyozhatta ezekkel a döntéseivel, hogy az „Új Magyarország” radikálisan más, mint a „Régi”, mert attól remélték a legjobb békefeltételeket, ha sikerül elhitetni, hogy a független Magyarország már nem a nemzetiségeket elnyomó „feudális” uraké, hanem a népé. Ráadásul miután Németország, Ausztria és Csehszlovákia is köztársasággá kiáltotta ki magát, már Magyarország sem tehetett nagyon mást annak érdekében, hogy a háború után a békét se veszítse el.
De ha egyetlen következtetésével se értenék egyet, akkor is olvasásra ajánlanám Az elátkozott köztársaságot, mert Hatos Pál műve egy nagyon jól megírt, sodró, gondolkozásra kényszerítő könyv: jelentős történetírói teljesítmény.
(Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság - Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, 2018.)
