Masha Gessen Vlagyimir Putyint és Donald Trumpot is nyíltan kritizáló amerikai-orosz újságíró, író, emberi jogi és LMBTQ-aktivista, többek közt a The New York Times, a The Washington Post, a Vanity Fair és a Harper’s Magazine rendszeres szerzője. Eddig összesen tizenhárom könyve jelent meg, főként orosz politikai kérdéseket boncolgatva. Ezek közül egyik a Pussy Riot történetét feldolgozó, elsősorban a munkatáborban büntetésüket töltő tagokkal folytatott levelezésen alapuló kötet.
„A szavak ereje a látszat ellenére nem a Pussy Riot-ról szól” – mondta lapunknak a könyvet magyarra fordító Parászka Boróka, újságíró, kritikus. „A putyini rezsim tízes évekbeli működését és azt mutatja be, hogy milyen kontextusa, történelmi háttere, milyen esélyei és milyen hagyományai vannak az orosz ellenzéknek.”
A mű apropóját a csak nőkből álló, orosz, feminista punk zenekar, a Pussy Riot három tagjának 2012. február 21-i, moszkvai Megváltó Krisztus székesegyházban neonszínű ruhában, harisnyában és maszkban előadott, Putyin ellenes, liturgikus punk dal utáni letartóztatása, tárgyalása és bebörtönzése adta, mely minden bizonnyal csak leghírhedtebb példája volt az orosz ellenzék 2012-es látszatválasztásokat, azaz Dmitrij Anatoljevics Medvegyev és Vlagyimir Putyin miniszterelnöki szerepcseréjét követő küzdelmének. A három nőre kiszabott ítélet világszerte felháborodást okozott, sőt a nemzetközi zenei élet példátlan megmozdulását váltotta ki, többek között olyan zenekarok és előadók álltak ki mellettük mint: a Red Hot Chilli Peppers, Sting, Madonna és U2.
„Szerepel egy nagyon drámai mondat ebben a kötetben és ez nem a Pussy Riot-ra, hanem az olyan típusú autokráciákra vonatkozik, amilyenben például az orosz punk banda is működik: az elnyomás és a szabadság is esztétikai kérdés. A nyilvános térben való jelenlét nagyon kemény művészeti és politikai ügy. Nem szabad abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a Putyin rezsim túl szigorúan bánt egy amúgy semmitmondó punk társasággal, mert nem erről van szó. Ők kimondtak, megmutattak valamit, és olyanokat értek el, akiket egy ilyen totális kontroll alatt lévő társadalomban elvileg nem lett volna szabad” – magyarázta Parászka. Hozzátette: „Magyarországon is érzékelhető az a tendencia, hogy mikor a hatalom számára stratégiai szempontból fontos kérdéseket érint az ellenzék, akkor nagyon éles a válaszreakció.”
Gessen élénk és távolságtartóan együttérző hangnemben ír a művészetet aktivizmussal vegyítő punk csapatról, kisebb történelmi kitekintésekkel és a könyv középpontjában álló három nő, Nagyezsda Tolokonnyikova, Marija Aljohina, valamint Jekatyerina Szamucevics hátterének bemutatásával segítve az olvasót az egyes akciók apropójának és jelentőségének megértésében. Tulajdonságaikat és hibáikat éppúgy megismerjük, mint gondolataikat, ötleteiket, belső konfliktusaikat és motivációjukat. A történet végére bátorságuk és kitartásuk megkérdőjelezhetetlenné válik, ráadásul az orosz autokratikus valóságról egy szerteágazó, bensőséges korképet kapunk. Nehéz lenne nem magunkra ismerni a feltartott görbe tükörben.
„A minap olvastam Masha Gessen egy cikkét Tanácsok autokráciában élőknek címmel. Egy nagyon pontos utasítássor ez, amelyből kettőt emelnék ki. Az egyik az, hogy ne bízz az intézményekben. Az, hogy még valamilyen módon megmenthetők az állami, önkormányzati intézmények egy megnyugtató illúzió, de nem lehet rá hagyatkozni. A személyes aktivizmus minden pillanatban és minden szinten elengedhetetlen. A másik az, hogy légy dühös. Ez nem jelent irracionális agressziót, hanem azt, hogy nem adja fel az ember az elvárásait, a jogainak a védelmét, kritikai szemléletét. Azt hiszem nem is nagyon van más választás, mint eljutni ezekhez a felismerésekhez. Érdemes lesz a példákat, így a Pussy Riotot komolyan venni. Nem szeretném őket fetisizálni, hiszen rengeteg a kérdés, a dilemma, a megalkuvás, a lelepleződés az ő történetükben is, azonban autokráciákról beszélünk, s ezeknek különbségeik mellett, nyilván megvannak azok a sajátosságai is, amelyek megfeleltethetőek egymásnak. Az orosz ellenzék a Szovjetunió elnyomásán érlelődött, nekünk egy puhább diktatúra éppen ezért ilyen típusú akció művészet Magyarországon nem volt, nincs mert az ellenzéki kultúra nem tudott igazán radikalizálódni. Ezek a lányok megtanulták az orosz ellenzék irodalmi, akcióművész nyelvét, dramaturgiáját, tehát olyan gazdag eszköztáruk volt, ami itthon egyelőre alig létezik. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a jelek, a társadalmi düh már jelen van, így vagy úgy megmutatkozik: a hatalom fél és féljen is.”
