Nincs kétségem afelől, hogy Miklósa Erika nemzetközi operasztár és hobbifutó annyiszor járna le edzeni a Kvassay-zsiliphez, ahányszor csak ideje engedi – és ha már nem egy bakonyi faluban él, akkor még gyakrabban. És abban is biztos vagyok, hogy Kemény Dénes vízipólós guru már csak a szakmai szolidaritás miatt is elengedhetetlennek tartja, hogy legyen nekünk egy tip-top atlétikai stadionunk. Hátha az is olyan szép lesz, mint a Duna Aréna.
Azon viszont elgondolkodtam egy kicsit, hogy Merkely Béla, a SOTE rektora és az ország tán első számú szívspecialistája is szükségesnek tartotta aláírni azt a levelet, amelyben Budapest díszpolgárai kérik a regnáló főpolgármestert, ne mondja le a Soroksári út mellé tervezett stadion építését. Nem kizárt persze, hogy a professzornak is mindene a futás, de ő azért csak tud egyet s mást arról, mire van égető szükség ebben a városban, és mire nincs. Még akkor is, ha nem fordítjuk azonnal a majdani stadion hivatalosan 120, a józan becslések szerint közel 200 milliárdos árát lélegeztetőgépre.
Számoljunk inkább a mindünk számára ismerős, de legalábbis elkerülhetetlen mértékegységekben: professzor úr próbált már megnyugtató megoldást találni egy önmagáról gondoskodni képtelen, idős ember számára? Látta, milyen várólisták vannak a hivatalos intézményekben? Tudja, mennyibe kerül a belépés, majd egy hónapnyi ellátás a magánotthonokban? Ha felveszik egyáltalán. Vagy professzor úr az otthoni gondozásban, esetleg a havi 200 ezer/fő/hónap kárpátaljai asszonyokban hisz?
Komolyan egy olyan stadion megépítése most a legfontosabb, amelynek csak a tervei ötmilliárdba kerültek? Higgyük el, hogy sportolgató háziasszonyok fogják használni a 15 ezer fős lelátók közötti futókört? Kedves művésznő, szövetség kapitány úr, tisztelt rektor úr! Nem, én még mindig nem szeretnék Budapesten olimpiát.