A kormánypropaganda évek óta egyenlőségjelet tesz a menekültek és a terrorizmus között, a tranzitzónákat mégis olyan fegyveres biztonsági őrökkel védik, akik biztonsági képzettséggel alig, terrorelhárító képzettséggel pedig egyáltalán nem rendelkeznek, és mindössze egy néhány hetes gyorstalpaló után állnak szolgálatba.
Ottjártunkkor rendőrségi jármű is feltűnt a két tranzitzónánál, ám információink és a látottak alapján egyértelműnek tűnik: a tábor területén szinte kizárólag „fegyveres biztonsági őrség” feliratú, kék munkaruhába bújtatott őrök járőröznek. Képzettségükre jellemző lehet, hogy a beengedőkapuknál kinyomtatva látható a megyei rendőrségi vezetőik arcképe, hogy legalább őket megismerjék a fegyveres őrök. Ruhájukon egyébként semmiféle utalás nem volt arra, hogy valamelyik céghez kötődnének.
Érdeklődésünkre egyelőre sem a Csongrád Megyei Rendőr-Főkapitányság, sem az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság nem kívánta elmagyarázni, hogy pontosan kik teljesítenek szolgálatot Röszkén és Tompán. A legvalószínűbb, hogy egy 1997-es jogszabály alapján a rendőrség alkalmazza őket. Más fegyveres testület mellett ugyanis a rendőrségnek is lehetősége van arra, hogy „az állam biztonsága, valamint a honvédelem szempontjából fontos létesítményt” fegyveres biztonsági őrséggel védjen. A jogszabály szerint az ilyen őröknek joguk van igazoltatni, a tetten ért személyt a rendőrség érkezéséig visszatartani, valamint az arányosság elvének betartásával kényszerítő eszközt, akár lőfegyvert is alkalmazni. Eljárásukkal kapcsolatban a rendőrségnél lehet panaszt tenni, a jogszabály azonban nem részletezi az alkalmazás feltételeit.
Korábban a Vastagbőr közéleti blog vette észre, hogy 2017-ben a Csongrád Megyei Rendőr-Főkapitányság szórólapon toborzott biztonsági őröket a tranzitzóna területére. A hirdetés szerint az őrök mindössze két hetes lövészeti kiképzés után léptek szolgálatba, bruttó 161 ezer forintért. Akkor összesen 290 ilyen őrt kerestek a rendőrségnél. Úgy tudni, hogy a tranzitzónában egyszerre jó két tucatnyian teljesítenek szolgálatot, akik javarészt környékbeliek, Röszkéről, Kiskunhalasról érkeznek. Sokan közülük huszonéves állástalanok, akad közöttük állás nélküli tanár is. Forrásaink szerint egyébként korábban előfordult egy-egy atrocitás az őrök és a menekültek között, de ma már inkább korrekt a viszonyuk a zóna lakóival. - Személytelen, szenvtelen módon beszélnek az ott őrzött emberekkel, láthatóan törekednek arra, hogy ne alakítsanak ki személyes kontaktust a menekültekkel – állították forrásaink.
Gyerekek a szögesdrótok mögött
Jó oka van az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságnak, valamint a kormánynak arra, hogy ne engedjék be a sajtót a tranzitzóna területére: ott ugyanis túlnyomó részt gyerekek tartózkodnak. Lapunk információi szerint a két táborban - Röszkén és Tompán - nagyjából háromszázan vannak, többségük pedig 18 év alatti, sőt, két olyan kisgyerekről is tudni, akik már a tranzitzónában születtek. (A BBC és a Magyar Helsinki Bizottság adatai szerint például októberben 179-180 gyermeket őriztek a két táborban. A nyár folyamán Szél Bernadett és több ellenzéki képviselő is járt Röszkén, akkor csak ott 175 menekültből 99 volt a fiatalkorú.) A 18 év alatti menekültek magas aránya arra vezethető vissza, hogy az egyedülálló férfiakat gyakorlatilag nem engedik be a zónába, csak a családoknak van némi esélyük arra, hogy a tábor területére lépjenek.
A hatóságok egyébként mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne készülhessenek felvételek a a belső állapotokról. Újságíróknak bent tartózkodni, fotózni, filmezni nem lehet, lapunk riportkérelmét például a Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság a menekültek „személyiségi jogaira tekintettel” és a nyugalmuk megőrzésére hivatkozva utasította el. Pedig az Európai Bizottság már eljárást is indított korábban az Európai Unió Bíróságánál, amiért a magyar szabályozás korlátozza a menedékkérők kapcsolattartását a külvilággal. Ez sérti a menekültügyi eljárásokról és a befogadási feltételekről szóló irányelvet is.
A tranzitzónában eddig csak néhány ellenzéki országgyűlési képviselő és hivatalos személy – például az amerikai nagykövet, valamint az ENSZ menekültügyi főbiztosságának a vezetője - jutott be. Mivel fotókat ők sem készíthettek a menekültekről, így a kormány és a propagandasajtó lényegében azt állít a tranzitzónákkal kapcsolatban, amit akar. Varga Judit még igazságügyi miniszterjelöltként például arról beszélt a parlamenti bizottsági meghallgatásán, hogy a tranzitzónában, „a higiénia, oktatás messze az átlag felett van, ahogy az ott dolgozókból a családok felé való szeretet is felülmúlja az európai átlagot”.
Az azóta már miniszterré kinevezett politikus által említett szeretetnek azonban nyoma sem volt ottjártunkkor. A hideg, esős, őszi időben eleve csak a táborok bejáratáig juthattunk el, a kapuban álló fegyveres civil őrök ugyanis köszönés nélkül megállítottak minket, majd azonnal megkérdezték, hogy mi járatban vagyunk. Végül némi rádiózás után a feletteseik engedélyt adtak arra, hogy kívülről, közterületről fotózzunk, majd ugyanígy, köszönés nélkül visszaálltak a posztjukra.
Bár a kormány váltig állítja, hogy nem büntetőintézményről van szó – elvégre a menekültek „önkéntesen” érkeznek – a valóságban a tranzitzóna kívülről nézve inkább egy szigorúan őrzött börtöntábornak tűnik. A határzónában lévő területet karvastag, három méter magas, szögesdrótos acélkerítés és acélkapuk választják el a külvilágtól. A kerítés tetején mozgásérzékelők sorakoznak. A szigorúan őrzött területen belül egy harmincméteres biztonsági sáv után egy újabb, belső acélkerítés veszi körbe a tábort, szintén szögesdróttal. Legbelül helyezték el körben a menekültek szállásául szolgáló fémkonténereket, méghozzá úgy, hogy a konténerek bejáratai egy belső, fehér murvával felszórt udvarra nyíljanak. A menekültek csak ezen, a külvilágtól tökéletesen elzárt, belső udvaron mozoghatnak. Kívülről véletlenül sem lehet látni, hogy kik élnek az erdőnyi szögesdrót és a több tucat biztonsági kamera között, valamint a fegyveres őrök állandó figyelő tekintete mellett.
A tranzitzónába már bekerülni is nagyon nehéz, még a családoknak is gyakran éveken át kell táborozniuk a szerb oldalon ahhoz, hogy megnyíljon a tábor kapuja. Egy héten legfeljebb tíz főt engednek be, de általában még ennyit sem. A szerb oldalon rostokoló menekültek emiatt lényegében csöveznek: a hideg őszi időben az út szélén álldogálnak, vagy lakatlan épületekben várják, hogy megnyíljon számukra is a kapu.
A szerb oldalon több csoporttal is találkozunk, többségük – állításuk szerint – Irakból és Szíriából érkezett, a magyar határig tartó út pedig hetekig tartott. A valamikor patinás, ám már bezárt Horgosi Csárda szélfútta épületében például egy nagyobb csoportot találtunk. Azt mondták, a háború miatt menekültek el Afganisztánból, egyikük pedig már többször megpróbált bejutni a tranzitzónába, ám mindig elutasították.
A tranzitzónában a családokat egy-egy konténerben helyezik el, ha pedig nagyobb a család, akkor két „fémdobozt” is elfoglalhatnak. Mindeni kap egy ágyat és egy szekrényt, emellett a gyerekek oktatásban részesülnek, ám ez - forrásaink szerint - inkább csak szintentartó foglalkozásnak nevezhető, miközben a gyerekek jó része traumákkal érkezik a magyar határra.
A Varga Judit-féle kormányzati szóvirágokkal szemben a menekült gyerekeket megviselik a táborok körülményei is. A Magyar Helsinki Bizottság közleményében emlékeztetett rá: szeptember közepén harminc, Tompán fogvatartott családfő petícióval fordult a tranzitzóna vezetéséhez. Mint fogalmaztak: a szülők tehetetlen tanúi annak, hogy a gyerekeiket megfosztják mindattól a jótól - iskolától, játéktól, szabadságtól, vidámságtól -, amely kijár minden más gyereknek. Nem értik, hogyha már sokszor éveket várva, legálisan léptek be a tranzitzónába, és semmiféle bűncselekményt nem követtek el, miért tartják őket mégis fogva, méghozzá határozatlan ideig.
Véget nem érő várakozás
A menekültek véget nem érő várakozásra számíthatnak a tranzitzónában. - Az elmúlt évben alig négy-öt esetre emlékszem, amikor a hatóságok megadták a menekültstátuszt - fogalmazott egy forrásunk. Az elutasításoknál minden esetben arra hivatkoznak, hogy Szerbia a magyar álláspont szerint biztonságos ország, így Magyarország onnan nem köteles befogadni menekülteket. Az elutasított menekülteket azonban Szerbia sem hajlandó befogadni.
A kérelmek elbírálása ráadásul a civil jogvédők szerint feltűnően lassú: hónapok telnek el bármiféle hivatalos lépés nélkül. Amikor a menekültek a táborba érkező ügyintézőiket kérdezik, azok csak a vállukat vonogatják: ők nem döntenek semmiben, egyebekben pedig „zajlik a menekültkérelem elbírálása”. Ugyanakkor a jogvédők szerint egyértelmű, hogy a hatóságok kifárasztásra játszanak a szándékosan hosszúra nyújtott eljárásokkal.
Ráadásul a zónán belül rendszeresen előfordul, hogy éheztetik a menekülteket. A hatóságok korábban az elsőfokú menekülteljárásban elutasítottaknak nem adtak enni, mára a Magyar Helsinki Bizottság fellépésére ez annyit változott, hogy a másodfokú elutasítás után, a kiutasításra váróktól vonják meg az élelmet. Az Emberi Jogok Európai Bírósága már több esetben kötelezte Magyarországot a tranzitzónában tartott menekültek ellátására, sőt, júliusban az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást is indított a magyar gyakorlat miatt. A hatóságok ennek ellenére újra és újra megpróbálkoznak az éheztetéssel, lényegében csak akkor adnak enni az elutasított menekülteknek, ha a Strasbourgi Bíróság erre kötelezi őket. A civilek összesítése szerint eddig legalább 26 esetben fordult elő, hogy a magyar hatóságok nem adtak ellátást, előfordult olyan eset is, amikor valaki nyolc napig nem kapott élelmet. A menekültek kínzásával szemben a napokban a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságban Szél Bernadett és Szabó Szabolcs független képviselők nyújtottak be törvényjavaslatot, ám ezt a bizottság fideszes többsége nem vette tárgykörbe. A Fidesz és az általa ellenőrzött hatóságok szerint ugyanis a tranzitzónában lévők nem fogvatartottak, „ők onnan bármikor szabadon távozhatnak”. Ezt az érvelést fejelte meg Kósa Lajos bizottsági elnök azzal a megállapítással, miszerint: „az a tízmillió turista, aki belép Magyarországra sem kap enni a magyar államtól, ők sincsenek éheztetve”.
