A történet elején Capodistriában, azaz Koperben esik az eső, egy történész talál egy furcsa ezüsttárgyat, aminek megszállottjává válik, és elkezd nyomozni a története után. Önt mi indította arra, hogy megírja élete első regényét?
Van egy nagyon szép írógépem a ’40-es évekből, amit előszedtem és kitisztítottam, javítgattam. Amikor készen volt, jött a késztetés, hogy kellene valamit írni rajta. Elkezdtem, de nem tudtam, hogy mi lesz belőle. Először azt gondoltam, hogy novella, de egyre nagyobb lett és nem tudtam abbahagyni. Ez esetben igaz az a közhely, hogy a szöveg szülte a szerzőt.
Meglepődtem, amikor azt hallottam, komolyzenével, művészetelmélettel foglalkozó egyetemi oktatóként éppen a krimi műfajában írta meg első regényét. Aztán hamar rájöttem, hogy a regényben sem szakad el ezektől a témáktól. Hogy jön össze a komolyzene és a nyomozás?
Pont ez foglalkoztatott. Hogy lehet-e olyan fikciót írni, aminek a középpontjában egy kutatás, történeti nyomozás áll, meg lehet-e regényesíteni, amivel mi foglalkozunk. Ezért is van három olyan fejezet, ahol a történész főhős Marco tulajdonképpen szövegekkel foglalkozik, és azokon keresztül kerül közelebb a rejtély megoldásához. Viszont a valóságban, amikor ilyen témákkal foglalkozik az ember, mégiscsak valamifajta távolságot kell tartani a korszaktól, tudományosnak kell lenni. A regényírás során a fikció elindít egy folyamatot az emberben, alkalma van belecsöppenni abba a világba, amit annyira szeret.
Nem a karakterek pszichológiai változásai érdekeltek elsősorban, hanem az, hogy a különböző zene- és eszmetörténeti kérdések hogyan tudnak mozgatni egy regényt, az ilyenfajta művelődéstörténeti krimi nagyon izgalmas tud lenni – ennek legjelentősebb figurája Umberto Eco, A rózsa nevében, A tegnap szigetében is ez történik.
Mennyi kutatómunkára volt szükség a korabeli zenei élet feltérképezésére, tudva, hogy önnek ez a szakterülete? Vagy kirázta a kisujjából?
A zenei tudásom nagyrészt adott volt, főleg a saját mániáim foglalkoztatják a szereplőket is. De történetileg sok mindennek alaposan utána kellett nézni. A regény 1735-ben játszódik, és fontos volt számomra, hogy ne legyenek anakronisztikus hibák, hitelesen ábrázoljam, akkoriban pontosan kik voltak a legfontosabb szerzők, művek, színházak a velencei operajátszás területén. A választott helyszín Koper, a csöppnyi szlovén tengerpart legjelentősebb városa, ami eredetileg olasz volt és Velencéhez tartozott. A helytörténeti ügyekben is el kellett merülnöm, hogy a regényben hitelesen tudjam megjeleníteni a várost. És az is izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet fiktív zenéről írni. Egyetlenegy zenemű valóságos a regényben, Händel kortársának, Nicola Porporának egy operája, de a többi mind fiktív zene.
Koper a XVIII. századi idősíkban még olasz, a jelenben viszont szlovén város, a köztes időben tartozott a Monarchiához is. Miért éppen ezt a helyszínt választotta?
Ez egy játék eredménye. Amikor a feleségemmel utazunk, szeretünk kitalálni képzeletbeli novellacímeket. Amikor a városhoz közeledtünk autóval, a Capodistriában esik az eső cím született meg, és tényleg, amikor odaértünk, felhőszakadás volt Koperben. Amikor elkezdtem a regényen dolgozni, ez az élmény járt a fejemben, de a cím végül más lett. Különösen fontosnak tartottam, hogy a cselekmény ne a zenei élet valamelyik központjában játszódjon, például Nápolyban, Rómában vagy Velencében, hanem egy perifériális helyszínen, egy pici kulturális mikroklímát akartam megjeleníteni.
Az esztétika évezredes kérdései is a cselekmény mozgatórugói közé tartoznak. Domenico karvezető a tökéletes, isteni hangot keresi, és ennek megtalálásáért bármire képes. Meddig mentek el a XVIII. században a „tökéletes hang” hajszolása során?
Domenico valóban megszállott, ráadásul ez egy vallásos eredetű megszállottság, ami abban a tekintetben érzéki, hogy a hangra vonatkozik. Ez nagyon jellemző erre a korra, ha csak a barokk képzőművészetre, például Bernini szobraira gondolunk. És ekkoriban voltak rendkívül népszerűek a kasztrált operaénekesek is, nem titok, hogy a történetben ennek nagyon fontos szerepe van.
Mit tudunk ezekről az énekesekről, akik gyakorlatilag feláldozták az életüket azért, hogy megtartsák a mutálás előtti énekhangjukat?
Esetükben nem tudatos áldozathozatalról volt szó, hiszen maga a beavatkozás gyerekkorban történt. Ez különösen Olaszországban volt szokás, és jellemzően úgy zajlott, hogy megkörnyékezték a szép hangú kisfiúk sokszor szegénységben élő szüleit, akik ebben látták a kitörés lehetőségét, vagy legalábbis úgy gondolkodtak: egy gonddal kevesebb. Ez a mai családfelfogásunk számára teljesen érthetetlen, de akkoriban a gyerek inkább csak egy tárgy volt. Az apa-fiú kapcsolat, ami a regényben is fontos, pedig inkább politikai, gazdasági viszony. A műtétre jellemzően 10 éves kor tájékán került sor, és utána átadták a gyerekeket a bentlakásos konzervatóriumoknak, ahol reggeltől estig zenélniük, énekelniük kellett. Akinek sikerült, abból valóban nagyon népszerű énekes vált. Akinek viszont nem, az pária sorsra jutott, mert a társadalom nem tudott mit kezdeni ezekkel a nemzésképtelen, nőies megjelenésű férfiakkal. Sok megrázó történet ismert ebből az időszakból, sokakból vásári látványosság lett.
Előfordult a munkája során, hogy ennyire beszippantotta egy kutatási téma, és szinte nyomozássá vált a munka?
Igen, amikor 15 évvel ezelőtt Hollandiában kutattam, és az akkori körülmények között minden elképzelhető lehetőség adott volt. Elkezdtem egy kantáta után nyomozni, amiről fennmaradt egy nagyon izgalmas beszámoló, de úgy tűnt, ez egy elveszett mű. Ezzel párhuzamosan képbe került egy fennmaradt mű egy másik zeneszerzőtől, és felmerült a lehetősége, hogy a kettő egy és ugyanaz. Hasonlóan jártam, mint a főhősöm, egy idő után falba ütköztem, mert nem volt több információ, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy mi az igazság. Ez a különbség: egy kutató vagy a regény főszereplője, Marco számára még sincs a rejtélynek igazi megoldása, soha nem fog addig eljutni, mint a mindent tudó elbeszélő.
