Szinte borítékolható, hogy a kedden elfogadott új szakképzési törvény egy újabb darab azoknak az oktatási jogszabályoknak sorában, amelyek egy valós probléma alapján megfogalmazott jó kérdésre – ez esetben a szakképzés totális csődjére – hibás választ adnak. Ezt már megszokhattuk az elmúlt két ciklus során, de van a jogszabálynak egy eleme, amely még a szokásosnál is nagyobb cinizmusról és képmutatásról árulkodik.
A KDNP-s Hollik Istvánnak köszönhetjük a törvénynek azt az elemét, amelynek értelmében a jövőben a szülő köteles gondoskodni arról, hogy a „tankötelezettséget teljesített kiskorú gyermeke vagy a nevelése alatt álló kiskorú tanuló kimaradása esetén tizennyolc éves koráig, de legalább egy részszakma megszerzéséig tanulmányokat folytasson”. Ha a szülőnek mégsem sikerül az iskolából kiesett vagy éppen kiebrudalt 16 évest valahogy visszatuszkolni az oktatási rendszerbe, „szüneteltetik a gyermek után járó valamennyi juttatást”. Azt, hogy ez pontosan mit jelent, a hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő családok helyzetét jól ismerő szakértők is csak találgatják, hiszen családi pótlék ezek után a gyerekek után már így se, úgy se jár. Vagyis ez az egész csupán egy alattomos próbálkozás, hogy a szülőkre hárítsák annak a felelősségét, hogy az oktatási rendszer képtelen mit kezdeni gyerekek tízezreivel.
Néhány hete roma jogvédő szervezetek kezdetek aláírásgyűjtésbe, hogy a korhatárt emeljék vissza 18 évre, mert a végzettség nélküli gyerekekre nem vár más, mint totális kirekesztettség és reménytelenség. A korhatár visszaemelése helyett - mégis, ki más kötelessége lenne a megfelelő oktatás biztosítása, mint az államé? - a kormány egy retorikai fordulattal az egyébként is nagyon rossz érdekérvényesítő képességű szülőkre tolja át a felelősséget. Mindez csak arra jó, hogy összekacsintson azokkal a felületesen tájékozott, szociálisan kevéssé érzékeny szavazókkal, akik maguk is úgy gondolják: a mélyszegénységben élő romák és nem romák maguk tehetnek a helyzetükről. Na meg a szüleik.