Itt az „arab tavasz 2.0”?
Az „arab tavasz” kifejezés eleve megtévesztő, mert európai gondolkodás a népek tavaszához vagy a prágai tavaszhoz kapcsolja. Ráadásul azt is sugallja, hogy követte egy „arab nyár”, ez azonban egyáltalán nem következett be. Az arab világon végigsöprő tüntetések nem váltották be a hozzájuk fűzött nyugati reményeket. Sőt, a helyzet még rosszabbra fordult, számos országban háborúkba, konfliktusokba torkollt. A közös pont az akkori és mostani események között, hogy a problémák ugyanazok. Az egész arab világ továbbra is modernizációs válságban van: identitásában, valamint társadalmi, politikai, gazdasági értelemben is. Emiatt a térségben 5-6 évente hullámszerűen felkelések robbannak ki. A jelenség koránt sem új keletű. Egyiptomban például már 1977-ben volt egy tüntetéssorozat, amit „kenyérlázadásnak” hívtak: a kairói kormány gazdasági okokból megvonta az alapvető élelmiszerek támogatását, mire tömegek vonultak az utcára. A Közel-Keleten a lakosság kétharmada azóta is a létminimum határán él. A legégetőbb gond, hogy különösen kilátástalan a fiatalok helyzete. Az Arab Human Development Report 2016-os jelentése rámutat, hogy a régió lakosságának kétharmada 30 év alatti, ami bőven 100 millió fölötti embert jelent. Közöttük 30 százalékos a munkanélküliség. Nem csoda, hogy az utcára is ők vonulnak a legtöbben.
Mekkora a vallási ellentétek szerepe?
Libanonban és Irakban már nem is elsősorban kormányváltást akarnak, hanem a politikai elit lecserélését. Minkét országban komoly szektariánus törésvonalak formálják a politikát: Libanonban vallási alapon osztják szét a pozíciókat, Irakban a síita-szunnita ellentét okoz feszültséget. Mégis, az utcán a tüntetők most a szektarianizmus ellen is szót emelnek, összességében a hatalom, a korrupció ellen harcolnak. Libanonban és Irakban keresztények, szunniták és síiták együtt vonulnak az utcára.
Pedig a térségben lassan elfogynak a diktátorok...
Néhány regnáló elnök vagy kormány lemondása önmagában nem sokat számít. Kétségtelen, hogy a tüntetésekben szerepet játszik az autokrata vezetőkkel szembeni fellépés is. A fiatalságnak komoly igénye, hogy ezen a téren történjen előrelépés. Nemrégiben készült egy felmérés, amely azt támasztotta alá, hogy a régióban nagyon is pozitív a demokrácia megítélése. Az „arab tavasz” ebben az értelemben sikeres is volt, az egyiptomi Hoszni Mubaraktól kezdve a líbiai Moammer Kadhafiig többen elbuktak. Ez azonban bizonyos szempontból csak rontott a helyzeten, hiszen a kemény kezű állam kontrollja nélkül az országok káoszba, polgárháborúba hullottak, teret adva a szélsőségeseknek is. Egy diktátor helyébe olykor még rosszabb vezetés is léphet. George W. Bush 2003-as iraki inváziójával egyértelműen kiderült, hogy a demokráciát nem lehet exportálni. Ezek az államok egészen különböző feltételrendszerben, társadalmi viszonyok között működnek.
Most miért marad el a Nyugat lelkes támogatása?
Pontosan azért, mert legutóbb az események végül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, sőt rosszabb helyzetet eredményeztek. Szíriában és Jemenben háború dúl, Líbia teljesen szétesett, Irakban pedig megszületett minden idők egyik legbrutálisabb terrorszervezete, az Iszlám Állam. A Nyugat – beleértve az Egyesült Államokat – nem tudta érdemben befolyásolni ezeket a történéseket. Európa hatása a Közel-Keletre egyébként is minimális, de az utóbbi időben már az amerikaiak is visszaszorultak.
Nem veszélyes politika ez? Mi van, ha újabb háborúk törnek ki?
A háború lehetőségét sosem lehet kizárni. Pozitív fejlemény, hogy most nem szektariánus alapú a szembenállás, éppen túl akarnak lépni a vallási ellentéteken. A veszélyt azonban nem lehet lebecsülni: mivel Európa határvidékéről van szó, bármiféle konfliktus ránk is azonnal hatással van. Nem beszélve a globális következményekről, elég csak a kőolajra gondolni.
Legalább Tunéziában jól alakultak a dolgok!
Tunézia az „arab tavasz” sikertörténete, az ország, amely beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Éppen nemrégiben választottak demokratikusan új elnököt. Ilyen alapon akár szolgáltathatna mintaként is. Sajnos azonban az országok között nagyok a különbségek, így például Szíriában vagy Irakban aligha működhet ugyanaz. Utóbbiban egyébként éppen tavaly ugyancsak többé-kevésbé demokratikus választásokat rendeztek. Mindaddig, amíg a mély problémákat nem sikerül megoldani az arab világban, addig számítani lehet a periodikusan érkező tüntetésekre.
