Ágh Attila „Ébresztő, MSZP” című írása tipikus példája annak, amikor egy múltba révedő egykori reformkörös megmarad régi szokásánál: mindig, mindenkinél, mindent jobban tud, fő ellenfelének pártja (vagy egykori pártja) mindenkori vezetését tartja, az önkritikát, a múlt tisztázását (valamint a rendszerváltozásban betöltött szerepének méltatását), és nem a jövőt tartja fontosnak.
Szekeres Imre Hosszú menetelés című cikkére (október 29.) reagáló írását azzal kezdi, hogy a „Szekeres cikkéből az derül ki, hogy az MSZP vezetői semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”, és az MSZP vezetői úgy gondolják, hogy az ellenzéki oldalon az MSZP-nek a vezető szerep ma is automatikusan jár. Tekintsünk el attól, hogy Szekeres 2010 óta nem vállal vezető tisztséget a pártban, és ezt nyilván Ágh Attila is tudja (de így „ütősebbnek” tartja a mondását), és nézzük, miről írt, és miről nem a kritika alá vont szerző a cikkében.
Kezdjük a rövidebbel. Egyetlen gondolatot vagy szót sem írt Szekeres az MSZP vezető szerepéről. A szocialista pártban senkinek sem jut eszébe az MSZP vezető szerepéről értekezni, és senki sem gondol arra, hogy „az önkormányzati választások után most minden az MSZP ölébe hullik”.
Annak, hogy Budapesten a EP választások eredményéhez képest nagyobb arányban nyertek szocialista polgármesterek, semmi jelentősége nincs a jövőre nézve. Annál is inkább, mert az önkormányzati testületekben nem szocialista, hanem ellenzéki többség van. „Minden azon múlik a városokban is, hogy akik közösen állítottak jelölteket, képesek legyenek közösen kormányozni. (…) Politikai siker az MSZP részleges megerősödése, ami lehetőséget ad arra, hogy átgondolja saját politikai jövőjét (...) Bebizonyosodott, hogy a média nem mindenható, hogy politikai munkával lehet győzni. Helyes döntés volt az együttműködésre törekvés, s az is, hogy nem erről szólt a kampány. A minket érintő botrányok következtetéseit azonban le kell vonni, még ha az konfrontációval jár is. Nem lehet még zárt körben sem félreérthetően fogalmazni, nem lehet elmenni vitatott magatartású társaink ügyei mellett. A múlt tisztázása, a helytállás bizonyítása, a hibák elismerése nélkül azonban nem tudunk tovább lépni” – írta Szekeres.
Az MSZP egyik alelnöke, Hegyi Gyula is arról ír 2019. október 17-i cikkében, hogy „Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával”. Szó sincs tehát a vezető szerepről.
Ami a „múlt önkritikus feltárását” illeti, szerintem nem az a „három nagy folyamat fontos”, amit a politológus a hivatkozott könyvében részletesen kifejtett, de ez most nem érdekes. Az MSZP történetének feldolgozásáról – állításával szemben – számos értékes könyv jelent meg: pl. Feitl István, Ripp Zoltán, Lakner Zoltán és mások tollából. Szekeres Imre dokumentumok alapján dolgozta fel az 1994-98 közötti kormányzást nemrég megjelent könyvében. A 89-es reformkörök októberi találkozóján Ágh Attila „elősegíthette” volna az általa hiányolt szembenézést, de néhány nappal a rendezvény előtt lemondta előadását, és a mostani cikkéhez hasonló tartalmú levélben fordult a résztvevőkhöz. De nem vett részt azon a rendezvényen sem, amelyen Tóth Bertalan adott elfogulatlan összegzést az elmúlt harminc évről. Úgy tűnik, könnyebb neki légből kapott állításokkal hadakozni, mint érdemi kérdésekről vitatkozni.
Egyébként látott már valaki olyan pártot (az egypártrendszeren kívül), amely azzal szórakoztatja a közönséget, hogy folyamatosan kemény önkritikát gyakorol, és fogadkozik, hogy ezentúl másképpen lesz? Többpártrendszerben a kormány munkájának kritikai értékelése és alternatíva felmutatása az ellenzék dolga, és nem a nyilvános önkritika. Csak a jövőképnek, a tetteknek és a személyiségeknek van politikai értelemben jelentőségük, a múlt értékelése a történészek dolga.
Szekeres álláspontja – „az esélyteremtő újraelosztás rendszere garantálhatja csak a szabad és igazságos társadalmat, mert a tőke és a munka érdekellentétének szerepe az új világunkban is fennmarad” – nem gyenge közhely, hanem azonos az „új baloldal” skandináv típusú berendezkedést elképzelő felfogásával. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy „akkor van kormányzásra lehetőségük a modern, a világra nyitott politikai erőknek, ha az MSZP mint baloldali párt összefog a liberális és modernista pártokkal.” Sőt nem elég a nagyvárosokban megfelelő támogatottságot elérni, hanem a vidéken is sok új szavazót kell szerezni.
Nem Szekeres az, aki mantrázik, hanem a veterán politológus, aki a balliberális elit egy részének régi mantráját mormolja: a Fidesz-kormány történelmi gyalázata, hogy „az országot kivezették Európából”; az MSZP „provincializálódott, egyre messzebbre sodródott az európai baloldalban való együttműködéstől (...) ellazsálta a választási kampányokat, és nem aktivizálta magát az EP választásokon”. De megkapja a DK is, mert „ugyanazokat a lapos közhelyeket mormolja, mint az MSZP”.
A szerző mérnök-közgazdász