Szűk hete a The Mandalorian című sorozat pilot epizódja (próbaepizódja) körül forog a mozgóképes világ. (Úgy tudjuk, a hivatalos magyar cím A mandalori lesz.) Teszem hozzá gyorsan, Magyarországon is, noha a Disney+ nevű új streaming szolgáltatás nálunk csak 2021 őszén tervezik elindítani, de ez nem tudta megakadályozni a filmfogyasztókat abban, hogy „azonnali hatállyal” megnézzék a Star Wars kánon első élőszereplős sorozatának az első epizódját. Nem véletlen tehát, hogy már most, néhány nap után A mandalori megdöntötte a torrentrekordokat, ami több száz milliós letöltésszámot is jelenthet.
Biztosan vannak nálam okosabb piaci elemzők a Disney-nél, aki szerint jó ötlet volt első körben csak az Egyesült Államokban, Kanadában és Hollandiában elindítani a Netflix-gyilkosnak szánt vállalkozást, hiszen a tartalom, amelyre dollármilliárdos keretet szánnak – ebből A mandalori első évada csak 130 millió dollár volt – a világ legnagyobb részén illegális tartalomként terjed. Ráadásul úgy, hogy a Disney+ kínálatából „kinyert” verzió tartalmaz dán, francia, finn, lengyel, német, svéd, spanyol és portugál feliratsávot, így a fordítással sem kell bajlódni sok helyen. Persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Disney+ egy nap alatt így is több mint tízmillió előfizetőt regisztrálhatott. Ebben pedig vitathatatlanul nagy szerepe van A mandalorinak.
A Disney-nek azonban nem csak a streamingszolgáltatás miatt volt fontos, hogy szexi legyen az emberek szemében A mandalori, miután a mozis univerzumban nagyon sok az elégedetlen hang. A Star Wars: Az utolsó jedik az ős rajongók körében népharagot, a Solo: Egy Star Wars történet pedig kvázi érdektelenséget provokált ki – utóbbi, egyes elemzések szerint, ha veszteséget nem is, de a reméltnél csak töredékprofitot termelt. Ennek megfelelően a szűk negyvenperces A manadalori pilotot olyanra kellett megalkotni, hogy egyrészt nehezen lehessen belekötni, másrészt legyen annyira érdekfeszítő, hogy megtartja a nézőket, sőt azokon keresztül újakat húz be. A feladatot a színészből lassan meghatározó rendezővé avanzsáló Jon Favreau kapta meg, aki egyszerre igyekszik tradíciókat tisztelő és modern lenni.
A mandalori papíron nagyon bombasztikus elegy. Hiszen a címszereplő belépője nagyon jó – a George Lucastól megszokott intergalaktikus kocsmahangulatban –, amelyből megtudjuk, hogy a főhős, aki egy Boba Fett-féle fejvadász, egyáltalán nem szószátyár, kérdés nélkül öl és ha kell, akkor ehhez még az ajtószerkezetet is igénybe veszi. Az atmoszféra nem véletlen, hiszen a sorozat körülbelül öt évvel A jedi visszatér, tehát a Birodalom bukása után játszódik. A pilot további része egy akciófilmes tempóba feszített western, buddie movie-ba illő dialógusokkal. Mindemellett telerakták sztárokkal és legendákkal az egészet: kisebb időre feltűnik Nick Nolte (és a maszk), Werner Herzog (aki hozza a németes vonásokat), Taika Waititi (egy hisztérikus fejvadász droid hangjaként élvezhetjük) és még Carl Weathers-t (az egykori Apollo Creed) is benyomták. A mandalorit a kitűnő Pedro Pascal (Narcos, Trónok harca, A lelőhely) alakítja, aki, népe és kultúrája szokásai szerint soha nem veszi le a sisakját – reméljük később kiderül, hogy miért kell őt egy ilyen szerepre elpazarolni. Mert, tény, hogy a hangjával játszik, de a fárasztó forgatást egy testdublőrrel is meg lehetett volna oldani –, hangsúlyozom, egyelőre.
Mindemellett a cselekmény szerkezete már-már tisztelgésnek is felfogható a western műfaja előtt: A mandalori tulajdonképpen a névtelen pisztolyhős parafrázisa, aki megy, ahova viszi a megbízatása. Joggal kérdezhetjük: hol van a magányos igazságtévő morális tartása? Merthogy a pilot negyven percéből legalább harmincban gyilkol, ha úgy tetszik, zsoldért. Aztán az utolsó jelenetben lesz egy olyan fordulat, amit a szakmai körökben cliffhangernek (függőben hagyott cselekménynek) hívunk. Annak is a pofátlanabb fajtájából: azonnal néznénk is tovább.
A mandalori első része eléri a kívánt hatást. Képes arra, hogy megszólítsa a rajongókat, de azoknak is megfelelő produkció, akiket hidegen hagy a Lucas-féle Skywalker családi kör szappanoperája és a péntek esti mese az erőről. A western megidézésének tekintetében nem annyira innovatív, mint a Firefly című Joss Whedon-sorozat volt, de szűk negyven percből nem lehet nagy következtetéseket levonni. Még az is, lehet, hogy csak beetettek minket.
