Szenyér alig háromszáz lakossal bíró somogyi község, Marcali és Böhönye között található, „ott lenn a völgyben”. A település neve leginkább – ha nem az 1732. június 28-i jobbágyzendülés miatt – a megye legrégebbi templomáról ismert. A román és gótikus stíluselemeket ötvöző, a XVIII. században barokkizált műemlék-templomot először 1333-ban a pápai tizedjegyzék említi. Árpád-kori freskórészleteit az 1960-as években tárták fel. Csak szentélye és kórusa eredeti, ugyanis a 2000-es évek elejére teljesen kifosztották; néhány évvel ezelőtt újították fel.
A templom tőszomszédságában található temetőben egy szokatlan, hosszúkás gúlával díszített sír található, amelynek felirata hirdeti: „Ki a népért halt nem élt hiába. Emlékét őrzi a hálás utókor.” Simon József katolikus pap nyugszik itt, akit a Tanácsköztársaság bukása után Prónay Pál különítményesei gyilkoltak meg.
1.
„«Állj elő, hát Szalma János,
te is Farkas komisszáros.»
– Szól a báró Prónay –
«Mehettek már Marcaliba
Simon paphó’ meggyónni!»”
(Hamburger Jenő: Latinka-ballada, 1930)
Érdeklődésemre, miszerint a községben tudják-e még, hogy kiről kapta a főutca a nevét, a falugondnok így válaszol: „Persze, vizsgáztam is belőle. Káplán volt. A ló után kötve húzták át Marcaliba, a körmeit meg leszedték. Kegyetlen kínok közt halt meg.”
A napjainkra mindössze „Simonná” szemérmesedett utca 51-es száma alatt álló szülőház felől érdeklődve nem pusztán azt tudom meg, hogy az önkormányzat vette meg régebben, de azt is, hogy „nem hagyja elkallódni” és a jövőben közösségi házzá alakítanák. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy néhány héttel júliusi látogatásom előtt a műemlékvédelem szakemberei vizsgálták meg a közelgő felújítás miatt („Egy darab fát se lehet engedély nélkül kicserélni benne!”), sőt, nemrégiben maga a szombathelyi püspök is megtekintette a némileg lepusztult lakóházat.
„Hatalmasat csalódtam a faluban” – ismerteti a korábbi szavaival erős kontrasztban álló véleményét beszélgetőtársam. Szerinte a valamikor még „vármegyei kiváltságokkal” rendelkezett falu „a XXI. századhoz képest lemenőfélben” van: nincs bevezetve a gáz sem, hiszen „nincs rá igény, mert szegény a nép”.
„Menjen csak a Juliskáhó’!” – mondják az idézett balladában is érzékeltetett jellegzetes tájszólással a temetőben, így a falu legidősebb lakóját is felkeresem. Tőle tudom meg, hogy Marcaliban, a Dezsényi utcában még laknak leszármazottai a Simon családnak, valamint hogy Reziben lakott nagynénje, Simon Reza, aki azt a monogramot varrta a ruhájába, ami alapján azonosították a holttestét. Kérdésemre, miszerint mit tud a haláláról, az alábbi lakonikus választ kapom: „Megölték, mert nem tagadta meg a vallását.”
Szenyéri rokonai közül az utolsó, Simon Eta harminc-negyven éve halt meg.
2.
„Dús, göndör haja volt Jóska bátyámnak, akarom mondani, a papnak. Szép pap volt. Magas, karcsú” – emlékezett rá Juliska nevű rokona. Simon József 1892. május 6-án született egy szenyéri parasztcsaládban. A helyi plébános és a tanító segítségével először a keszthelyi premontreieknél, majd a veszprémi szemináriumban végezte tanulmányait. 1917-ben szentelték pappá, néhány hónappal azután, hogy bátyja Tarnopolnál elesett; ezt követően egy évig Mernyén volt, majd a szomszédos Marcaliban lett káplán. Az egyik visszaemlékezés szerint a szülőfalujában tartott újmiséjén az egyik gyertya elhajolt - kicserélték, de a másik is elhajolt. „Mondta is a nép, hogy ez rosszat jelent szegénynek.”
Marcali Rumi István nevű plébánosa a visszaemlékezések szerint kifejezetten népszerűtlen volt a hívek körében: járandóságaihoz olyannyira ragaszkodott, hogy párbért (egyházközségi adó a lelkész ellátására - a szerk.) szedett a fronton lévők után is, de azt is megtette, hogy az andocsi búcsúba menőknek az előre kifizetett misét nem tartotta meg, vagy a keresztelési és esketési díjakon túl további pénzt kért el.
Egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919 virágvasárnapján Simon celebrálta a nagymisét a marcali templomban. „Alázattal bátor vagyok jelenteni Őméltóságának, hogy Simon káplánom húsvét napján szószékről prédikáció helyett ilyféle kijelentéseket tett általa elmondott sok szóáradatból idézve: – »bizony nagy bajok vannak egyházunkban, a nagy egyenlőtlenség vagyonban, még a veszprémi püspöknek 150 000 hold birtoka van, amiből papjainak egyenkint 500 hold jutna, őneki mégis 500 kor. készpénz-fizetése van«” – írta a plébános táviratban Rott Nándor veszprémi püspöknek. Rumi emellett azt is állította, hogy Simon őt „kitessékelte javadalmából”, miután felszólította a híveket, hogy „válasszanak, akarják-e őt papjukul”. Az aznapi gyűlés „Marcali római katolikus hitközséget a mai kor szelleme szerint megalakítottnak mondja ki” és Simont – aki a kánonjogot ismerve hangsúlyozta, hogy megválasztása megerősítéséért fel fogja keresni a püspököt – egyhangúlag kikiáltották plébánosnak. Simon kedd hajnalban táviratot küldött a püspöknek: „A marcali hívek húsvét vasárnap hitközséggé alakultak, hogy a változott viszonyoknak megfelelően a lelkészük anyagi ellátását biztosítsák. (…) Erről fiúi tisztelettel jelentést teszek és utasítást kérek.”
Rott már másnap levelet intéz Rumihoz („segédlelkésze húsvét vasárnapján a szószékről egyenesen izgatott az egyház némely intézkedése, a püspök és ország ellen is”), amelyben eltiltja Simont minden egyházi ténykedéstől. A püspök még aznap küldött a káplánnak is egy levelet, amelyben megírta: „A szeretet helyett tehát Ön konkolyt hint az egyház legnagyobb ünnepén, a ragaszkodás helyett híveiben bizalmatlanságot kelt és elégedetlenséget szít a püspök, a plébános ellen, a hit megerősítése helyett a hívek között az egyház és papi status ellen izgató kijelentésekkel megbotránkoztatást szül.” Rott „a szent engedelmesség erejénél fogva” arra kötelezi, hogy nyolc napon belül előtte megjelenjen.
Simonon a járási direktórium próbált meg segíteni: méltányos változtatást követeltek a püspöknél: „Mivel pedig a megyéspüspöknek a fenti rendeletében Simon József lelkészt kizárólag politikai okokból tiltotta el egyházi funkciói végzésétől, és ezzel a Tanácsköztársaság fennálló hatalmával és rendeletéivel nyilvánvalóan szembehelyezkedett. Felhívjuk a megyéspüspököt, hogy bizonyára a helyzet meg nem értéséből és a törvényes állapot félreismeréséből származó rendeletet vonja vissza.” Ennek eredménytelensége miatt a hívek küldöttséget indítottak Veszprémbe, ahol a püspök Simont és a világi elnököt egyszerre fogadta. A meghallgatás eredményképp Rott feloldotta Simon felfüggesztését és az igali káplánságot ajánlotta számára. Visszatérése után a helyére kinevezett káplán is a távozásra beszélte rá, azonban a helyi párttitkár, Zsirka Kovács József eltérítette szándékától, így hazatért Szenyérre. Rumi ezalatt visszatért szülőfalujába, Osztopánra, ahol júniusban néhány napra letartóztatták.
Május 9-én a marcali egyházközség újból megválasztotta plébánosnak és még aznap „a nép, szeretetének és ragaszkodásának megnyilvánítása után kocsin visszahozta”, majd a hívek a következő kéréssel fordultak Rotthoz: „Szívünk szeretete virágjából fontunk koszorút főpásztorunknak, és kérjük, hogy őt állásában erősítse meg, ha ezt nem tenné, egyházszakadás állhatna be, amelyért a felelősség nem a káplánt, nem is a népet, aki minden ténykedésével csak a hit és a szeretet és a béke mellett foglal állást, a püspök urat terhelné.”
A hónap közepén a járási direktórium falugyűlést szervezett Szenyéren, mivel a kenyérellátást veszélyeztette, hogy a környék birtokosai nem művelték földjeiket. A gyűlésen Simon is részt vett, s a visszaemlékezések szerint kifejtette, hogy a szándékosan parlagon hagyott földek felosztására volna szükség. „Annál súlyosabb bűne volt ez, mert az esztergomi főkáptalan birtokán történt, éppen ezért egyházellenes bűn is.”
„A környékbeli plébániákon is folynak a hitközségi papválasztó gyűlések, amint Marcali papválasztás módját megismerték” – írta május 15-i jelentésében Rumi Rottnak. A hírek hatására a püspök ismét felfüggeszti és egy hónapos lelkigyakorlatra rendeli az andocsi kolostorba, amelynek letelte után dönt sorsáról. Június 29-én küldöttség kereste fel a szülőfalujába visszatért Simont és ismételten arra kérték, hogy a Rumi által elhagyott plébániára térjen vissza. Simon engedett a kérésnek és visszatért Marcaliba.
A Tanácsköztársaság augusztus elsejei bukást követően a Belügyminisztérium távirata – amely elrendelte azok letartóztatását, akik „vezető jellegű politikai tevékenységet fejtettek ki” – alapján augusztus 11-én vagy 12-én Simont többedmagával letartóztatták. Az ügyészi kihallgatást követően a foglyokat a marcali izraelita iskolába, majd a járásbírósági fogházba kísérték; a káplánt a párttitkárral együtt a 10-es cellába zárták. Simon – aki többek javaslata ellenére sem volt hajlandó az országot elhagyni – osztozott rabtársaival abban a hitben, hogy még ha el is ítélnék őket, életveszélyben akkor sincsenek, sőt, „a képviselői gyűlésen elhangzott kérdés, hogy hát tulajdonképpen miben bűnösök a vádlottak”. Imakötelezettségeinek a börtönben is eleget tett és Jókai A lélekidomárját olvasta.
„Jövetelemkor már kb. harmincan ültek a szolgabírói börtönben, vagy tizenöt zsidó főbűnöst, azonkívül egy katolikus papot maga Tóth szolgabíró jelölt meg, mint olyanokat, akik az akasztófára érettek” – írta feljegyzéseiben a 160 tagú különítményével ekkortájt Marcaliba érkező Prónay Pál, akit állítólag a helyi nagybirtokos, Széchenyi Andor Pál hívott rendteremtés végett. Prónay az ügyésztől, annak tiltakozásával nem törődve, önkénnyel átvette a rabokat. Az Osztopánról visszatért, lelkiismerete által gyötört Rumi felkereste a Széchenyi-kastélyban megszállt Prónayt, de válaszul csak annyit kapott, hogy „a papok és tanítók számára nincs kegyelem, azok tudták, mit cselekszenek”.
Simon kínzását és 1919. augusztus 28-ról 29-re virradó éjjel történt halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek. Társaival együtt meztelenre vetkőztették, puskatussal ütötték és mogyoróhusánggal kétszázat vertek rá („A hús cafatokba lógott róluk, a harmadik cséplésnél már jajgatni sem tudtak”), majd Salm Hermann főhadnagy a hajánál fogva rángatta és verte a földhöz a fejét („Arcát úgy összeverték, hogy nem tudtuk felismerni”), az ujjait kalapáccsal törte össze, fogait kiverte, nyelvét megszakította, szemeit kiszúrta, fejbőrét lenyúzta, az áldásosztó ujjait lemetszette, majd felakasztotta. Utolsó szavait illetően is különböznek a visszaemlékezések: egyesek szerint az életéért könyörgött („Uraim, bocsássanak meg, ha vétettem, a kedves szüléimet nézzék, hagyják meg az életemet!”), mások szerint imádkozott („Édes Szűzanyám, segíts már meg!”). A Széchenyi-uradalom kukoricásában lévő tömegsírt állítólag egy kutya találta meg; a káplán unokatestvérének visszaemlékezése szerint „tizenketten voltak három koporsóban”.
Az egyik visszaemlékezés szerint Rumi „nem bírt itt megmaradni”, így 1920-ban a göllei plébániára ment át. „Ez sem volt képes őt megnyugtatni, idegessége folyton fokozódott, elméje lassan elborult, szülei körébe vonult vissza, de a gondos ápolás sem tudta őt megmenteni. Megváltás volt reá nézve a halál.” Eszerint éjszakánként gyertyával járt szobáról-szobára és keresett valakit.
Simon holttestét szülei Szenyérre vitték, ahol szertartás nélkül, titokban temették el szeptember 8-án. „Simon József, akinek marcali sajnálatos szereplése oly sok bajnak volt okozója, tragikus körülmények között szerencsétlen véget ért anélkül, hogy vétkeit kiengesztelhette volna” – írta főpásztori körlevelében Rott október 6-án. Simon anyja még ugyanabban az évben elhunyt.
3.
Simon emlékezetének fennmaradásához a korábban idézett, Hamburger földmívelésügyi népbiztos által írt ballada mellett talán a Virágvasárnap című film járult a leginkább hozzá, habár kálváriájának motívumait inkább csak felhasználja - nem életrajzi film. Gyöngyössy Imre Bacsó Péter közreműködésével rendezett alkotásának ősbemutatójára – szovjetunióbeli és a pesarói filmfesztiválon történt vetítéseit követően – 1969-ben került sor Értényben, Simon hozzátartozói, valamint a főszerepet játszó szlovák színész, František Velecký részvételével. Gyöngyössy beszámolója alapján egy ottani idős asszony a filmben is elhangzó éneke volt az, ami a film megalkotására ihlette:
„Hej, Simon pap, Simon pap!
Kommenista Simon pap!
Krisztus Jézus árulója
nem te vagy!”
Simon halálának 50. évfordulóján emléktáblával jelölték meg az abban az évben műemlékké nyilvánított szülőházát. Egy évvel később a Somogy Megyei Katolikus Papok Békebizottsága rendezett emlékünnepséget, amelynek keretében leleplezték a marcali plébánia épületén elhelyezett emléktáblát, valamint a veszprémi egyházmegye apostoli kormányzója pontifikált ünnepi gyászmisét a templomban. „Az ünnepség igazságszolgáltatás kíván lenni Simon József emléke előtt” – írta az egyik lap. Egy tudósítás említést tett arról is, hogy a békepapok 51 szál vörös rózsából és ugyanennyi fehér szegfűből készített koszorút helyeztek el Simon szenyéri sírján az avatás előtt. Simon sürgős felújításra szoruló síremlékét 1974 decemberében áldotta meg Kádár László veszprémi püspök „mintegy félszáz pap és nagyszámú hívő jelenlétében”.
1980-ban az MR Pécsi Stúdió közvetítette Simon Márta visszaemlékezések és levéltári anyagok alapján készült, A szenyéri vörös pap című dokumentumriportját. Szapudi András Simon pap című hosszabb elbeszélését 1987-ben közölte a Somogy Megyei Hírlap.
*
„Pogány föld, mely ma Krisztusért
Tajtékot túrva harcol,
S az Embernek Fiját, imé,
Ököllel csapja arcul”
(Gábor Andor: Az én hazám, 1920)
A marcali pap kálváriája azért válhatott könnyen az államszocializmus legendáriumának részévé, mert a különböző történettudományi narratívák és művészi értelmezések kivétel nélkül visszaemlékezéseken alapszanak. Simon nem hagyott maga után szinte semmit, így nem pusztán gondolkodása mozgatórugóit, de történetét sem igazán ismerhetjük meg, arról nem is beszélve, hogy egy teljes évszázaddal az események után, az egymásra is ható visszaemlékezések szövedékéből szinte lehetetlen felfejteni akárcsak a legbanálisabb megállapításokat is.
Mindössze a Somogyi Munkás 1919. április 25-i számában közölt – azaz alig öt nappal a virágvasárnapi szentbeszédet követően megjelent – „interjúban” foglaltak engednek némi betekintést nézeteibe annak kapcsán, hogy a prédikáció alkalmával felolvasta és magyarázattal látta el Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztosnak a vallás szabad gyakorlásáról szóló rendeletét: „Ebben a magyarázatban kitértem azokra a rágalmakra, amelyeket szocialisták ellen bomlott lelkű ellenforradalmárok terjesztenek a nép körében. A rágalmakra vonatkozóan kijelentem, hogy azok nem felelnek meg a valóságnak, mivel a rendeletek is mutatják, hogy a mai kormány az egyházi életet nem akarja megbontani. (…) A Tanácskormány nem akar mást, mint azt, hogy a politikát a vallási ügyekbe bele ne keverjük.”
A nemrég elhunyt Heller Ágnes egyik fiatalkori tanulmányában (A filozófus morális küldetése. Kortárs, 1968) írja, hogy „a reprezentáció nem eszmény, amelyet egyesek több-kevesebb sikerrel valósítanak meg, hanem olyan követelés, olyan elvárás, mely mindig magából a társadalomból indul ki, mindig a nap követelménye hívja életre, melyért helytállni nem isteni, hanem emberi parancs”. Eszerint „a gondolkozás és magatartás egysége, világkép és morál, elmélet és cselekvés totalitásának megvalósítása” által reprezentatívvá vált személyiség „az emberiség általános fejlődésének bizonyos szubsztanciáját hordozza évezredeken keresztül, addig, míg az emberiség nem képes megvalósítani ezt a szubsztanciát”. Ilyen értelemben Simon sem tett semmit, ami az isteni vagy emberi törvények ellen való lett volna – mindössze tevékenységével kifejezte az adott korban adekvát társadalmi progressziót („Nem volt kommunista, csak nagyon szerette a népet”). Szerepe a kor uralkodó társadalmi és szociális körülményei által volt egyáltalán lehetséges, ennélfogva nem is véletlen, hogy a marcali plébánia faláról azóta eltűnt emléktáblája szerint Simon „a szociális kérdések megoldásának bátor harcosa és őre” volt. Ennek igazságát és jelentőségét – még primer szövegek hiányában is – nincs, ami jobban bizonyítaná, minthogy a fehérterrornak és az általa képviselt hatalomnak érdekében állt elpusztítása.
Az inkább tendenciózus, semmint kritikus Kádár-kori forrásmunkákban erősen hangsúlyozott szegényparaszti származás mellett Simon „lázadásként” értelmezhető tetteinek egyik magyarázata lehet az alsópapság anyagi kiszolgáltatottsága, ami nem egy esetben állított a társadalom- és egyház-kritikusok oldalára katolikus papokat. Habár a Kádár-korban ennek megfelelően valamiféle modern Lőrinc papként kezelték emlékét (egyesek állítják, hogy még toborzott is a Vörös Hadseregbe), üldöztetése és meggyilkolása mégsem került a rendszer emlékezetpolitikájának középpontjába, hasonlóan a klérus más, a Tanácsköztársaság során számottevő politikai aktivitást kifejtett tagjaihoz (pl. Czakó Ambró, Faber Oszkár). Az ennek folyamán csak a helyi emlékezet által őrzött Simon magatartása nem vált szélesebb körben ismertté a hazai emlékezetkultúrában.
„Ez a síremlék híd és történelmi emlék Simon pap és a mai kor, a mai és a holnapi szenyériek, somogyiak, magyar és magyar között. Mi ezt az emléket megőrizzük és továbbadjuk” – mondta a ma is látható síremlék avatásán Szita Ferenc, a megyei könyvtár akkori igazgatója, azonban a szavaiban említettek még jócskán váratnak magukra. Mégis, a talán leginkább iránymutató gesztusról 1990-ben számolt be a Somogyi Hírlap: „Az 1956-os forradalom hősi halottjáról, Bojtor Ferenc sorkatonáról emlékeznek meg kedden Szenyérben. Ugyanekkor koszorúzási ünnepséget tartanak az 1919-es fehérterror áldozatául esett Simon József káplán sírjánál.”
Ezzel szemben Nagy Imre szobrának helyén ismét felállították az eredetileg 1934-ben emelt, majd alig több mint tíz évvel később ledöntött „Nemzeti Vértanúk emlékművét”. A Horthy-korra ízlés, az Orbán-kormányra erkölcsi szempontból jellemző mű nem csupán egy újabb torzszülöttel gazdagította a fővárost, de – Mesterházi Miklós frappáns szavaival élve – „egy olyan múlt gondolatalakzatai térnek vissza (…), amely múlt iránt csak amnéziások érezhetnének nosztalgiát”.
Azonban Simon József mártírhalálának újbóli „felismerése” a hazai progresszió emlékének a „kultúrharc” jegyében történő szisztematikus elpusztítása idején, lehetőség – az új és szükséges ellensúly megteremtésére.
