Ha már a magyar polgári, kritikai realista dráma megteremtője a névadó, úgy illik, hogy egy olyan jeles alkalomra, mint egy három évig tartó felújítás utáni első premier, tőle válasszon darabot egy teátrum. És mivel A nagymamát kilenc éve bemutatta a társulat – Molnár Piroska örömjátéka az elmúlt évtized kaposvári színházának egyik tetőpontja volt –, a Buborékokra esett a választás, talán annak is köszönhetően, hogy az első, állandó társulatos évadban, 1955-56-ban is eljátszották az elődök. Akkor Földeák Róbert, ezúttal Vidnyánszky Attila állította színpadra a darabot, s a Nemzeti Színház főigazgatója, a Kaposvári Egyetem rektor-helyettese maga is bevallotta, meglepte a felkérés, ugyanis időtlen idők óta nem rendezett vígjátékot. Érthető, hogy komoly várakozás kísérte, mit kezd a jellemzően látomásszínházban gondolkodó rendező a darabbal, mely ráadásul mondanivalójában igencsak aktuális a mában is, nem véletlen, hogy a közelmúltban többen is hozzányúltak, kortárs drámát kerekítve a 135 esztendeje írott műből.
Vidnyánszky is nekiállt leporolni az éltes szöveget, s az eredetinél is jobban karikírozva a szereplőket próbálta az eredendően is görbe tükröt még tovább ferdíteni. Gegekkel pakolta tele a dialógusokat, szóvirágokat és- fordulatokat alkotott – a Ne szegjük meg a sonkát, míg rajta áll a disznó! népies bölcsesség bekerülhetett a zártkörű megnyitón a díszpáholyban ülő Orbán Viktor noteszébe is… –, ám mindezt olyan mennyiségben, ami a minőség rovására ment. Az olyan kiszólásokon, mint a Chupor Aladár szájába adott „Szerafingom sincs” alig hallhatóan, de felsírt a bejárat előtt a Marat/Sade előadás bazaltköve…
Érthetetlennek és zavarónak tűnt az állandó hivatkozás Toponárra is, hiszen a történet idején – amikor a krajcár a forint váltópénze – a település még önálló faluként nem tartozott Kaposvárhoz, így az sem világos, hogy a nagy toponározások után a hazatérést miért a megyeszékhely Erzsébet utcája illusztrálta a háttérben, s pláne nem lehetett sétálni az 1974-ben elkészült Deseda tározó partján – a mocsarat átszelő patakén pedig anno sem akart senki sem… Az összekacsintás a helyi publikummal tehát erősen izzadtságszagúra sikeredett – a közönség bevonása a darabba bizonyult az egyik mélypontnak -, ahogyan egy idő után a társadalomkritikai kiszólásokkal kapcsolatban is az lett az ember érzése, hogy nem a közzel, hanem a potentátokkal keresi a közös platformot: minden valamirevaló érdes ki- vagy beszólást azonnal követett egy halovány bohózati elem vagy poén. Így a darab egyik tetőpontjaként hiába mondott le hivataláról az önhibáján kívül korrupciógyanúba keveredett Rábay, megidézve a 2008-as Orbán Viktort – Ez nem lehet egy következmények nélküli ország –, ha másodpercekkel később alsógatyában vonult ki a színről.
Hogy a darabot mindezek – valamint a szöveget gyakran zavaróan elnyomó, hangos zene – ellenére valamennyire szerette a közönség, az leginkább a színészi erőfeszítéseknek köszönhető. A társulathoz bő negyed század után az idén visszatért Szalma Tamás parádésan sokoldalú Solmay Ignáca a nyolcvanas évek végi csikys előadásait idézte, a kaposváriaknak most bemutatkozó Mészáros Tibor Chuporja kellemesen fogyasztható volt – a darabbeli kitérő, Az ember tragédiája rendezés közbeni nézővezénylés pedig nem az ő sara… –, ahogyan Sarkadi Kiss János Rábayja is, s szerethető figurát hozott Olt Tamás idősebb Morosánként. A többiek viszont inkább küzdöttek karakterükkel, néhányan kifejezetten idegenül mozogva a kevéske és fantáziátlan díszlet között, ahol a végén, amikor elpattant az utolsó buborék is, az alkalomnak megfelelően jelezték a publikumnak: Itthon vannak! Mögöttük a kép a már említett Erzsébet utcát mutatta. Onnan még kell egy kis idő, hogy tényleg hazaérjenek.
