Gyóntatófülke, ahol a pap is te vagy
Apánk nem hitt a telefonban. Jó hangosan beszélt bele, és arányosan hangosan ahhoz, mennyire volt távol az illető a vonal másik végén. Goldschmied úr, a gázszerelő szintén a fővárosban lakott, csak a túlsó, a pesti oldalon, külsőbb kerületben. Apánk tehát középhangosra állította a hangját, úgy jelentkezett be a mesternél, akkoriban szinte naponta, mikor 1973-ban bevezettette a gázfűtést a cserépkályháinkba, csaknem ötvenévesen végképp megunva, hogy a 80 literes mosófazekat a hátára kapva cipelje föl a negyedik emeletre a tűzifát és a szenet, ha rossz a lift. A lift – egy gyönyörű, méltóságteljes, tükrökkel körberakott mahagóni kasztli, mint egy gyóntatófülke, ahol a pap is te vagy – állandóan rossz volt.
Apánk a mester nevét mindig elnyújtott magánhangzókkal ejtette: „Jó napot kívánok, Góldsmíd úr, itt Falcsik József beszélek!” Öcsém tizennégy volt, én tizenhét – a nővérünk tizennyolc és fél, de ő komoly, tisztelettudó, jó gyerek volt mindig. Mi, két, iróniára fogékony enfant terrible, mérhetetlenül jól szórakoztunk. Kibírhatatlan volt, röhögtünk, mint a fakutya, eltanultuk tőle a magánhangzónyújtást meg ezt a 3+1. személyű alany-állítmány egyeztetést, és a legképtelenebb élethelyzetekben próbáltuk alkalmazni, jónapotkívánok, bóltós úr, itt Falcsik Mari kérek hat kiflit és két liter tejet, meg jónapot kívánok, ósztályfőnők úr, itt ifjabb Falcsik József nem tudok holnap iskolába menni.
Apánk végigsegédmunkáskodta Góldsmíd úr mellett az egészet. Kályhát bontott, téglát vésett, csőbilincseket vakolt a falba, beszerzett, cipelt, amit csak rendelt a mester. Loholt, izzadt, munkásruhába bújt, még micisapkát is húzott a fejére, azt föltolva törölgette kormos-csatakos homlokát. Irtó vicces volt, kevésszer láttuk e formájában, ezt a jelmezt korábban talán kizárólag a tüzelővel megrakott mosófazék tiszteletére öltötte magára.
A munkálatok végeztével a szakértői különmunkái, újító tervei díjából egy összegben zsebből kifizette a mestert. Ezzel Góldsmíd úr, nagyon elégedetten, el is tűnt az életünkből, vissza ama külső pesti kerületbe, ahonnan apánk előkerítette. De ott volt még a KIK, a kerületi ingatlankezelő, amit akkor már IKV-nak rövidítettek, de apánk – a történelmi tények megőrzése érdekében, ahogy a háború előtti utca- és térnevekhez, ennek is ragaszkodott az eredeti nevéhez –, ahonnan valami elenyésző részét vissza lehetett harcolni a nem kicsiny befektetésnek. Más hangok jöttek a telefonasztalka felől, például mindjárt halkabbak, hisz az a kerületi iroda alig volt kétutcányira tőlünk. „Jó napot kívánok, Aracs elvtárs, itt Falcsik József keresem a fűtéskorszerűsítési befektetésünk visszatérítési ügyében” – jelentkezett be differenciáltan a társadalom működésére érzékeny apánk, végeláthatatlan küzdelmeinek e szakaszában. Mi röhögőgörcsök közt állapítottuk meg öcsémmel, hogy Aracs nevében nincs alkalom hosszú magánhangzót használni, ráadásul az elvtárs szót sem lehet igazán elnyújtva mondani, hacsak nem két ee-vel az elején.
Apánk karácsonyra már a visszatérítést is kiküzdötte, abból lettek az ajándékaink és az új bútorok. Jött a tél, a szobákban egyenletes finom meleg volt, friss fényben ragyogott az apánk által a fölfordulást követően már csaknem teljesen végigcsutakolt lakás, szánkázott a téli nap a világos, tetszetősen korszerű bútordarabokon, nővérünknek nagyon tetszettek. Mi az öcsémmel gyártottuk tovább csípős kis sziporkáinkat, apánk pedig – ki tudja, pedagógiai célzattal-e, vagy csak mert ott unta el – odahagyva családjának egy-két kupac téglaportól vörös sittet, anyánk minden duzzogása ellenére fogta magát, és elment szent hegyére, a Mátrába két hétre, mert az télen nagyon szép. Meg tudom érteni.
Mégiscsak biztató gondolat
Hány romantikus üzlethelyiség-ablak mellett vezetett el az út? A XII. kerület tele volt pincelakásokkal, ablakaik ott futottak el fehér zoknis vagy fekete csizmás lábunk mellett, előttük lóbáltuk iskolatáskáinkat. Némelyiket stílusosan befutotta a vadszőlő, ezek ősszel gyönyörűek lettek, szedtük róluk a vörös meg sárga leveleket, eszünkbe se jutott, hogy a levelek mögött laknak. De voltak csúfak is, sőt visszataszítóak, belül riasztóan mocskos bútorvászonnal vagy összeragasztgatott újságpapírral takargatva, ezekre ránézni sem volt jó, vigyáztunk, eszünkbe se jusson, hogy ezek mögött laknak.
Volek Antaléké kivétel volt: hatalmas dupla osztott üveg kirakat, olyan nagy ablakközzel, hogy elfért benne egy egész télikert. Ez mélypince volt, dupla vasajtóval, meredeken és végeláthatatlanul lefutó széles lépcsősorral, ami magas, tágas terembe ért le valahol a homályló mélyben. A téres ablakközben nemcsak az óriás izzadt levelek, indázó kacsok, fenyegetően fölfelé bökő kaktuszlevelek meg az örök pára fért el, hanem a lakásból is néhány szép, ködlő töredék, fakószínű, mesésen vonzó détail-ok, életképek a foteljában újságot olvasó Volek Antall-lal és épp kávét hörpintő asszonyával, vagy csak a szőnyeg, a komód, a fotelkarfa mozaikdarabja. Nem lehetett nem benézni.
Volek Antalnak amúgy egyszerű volt ilyen szép otthont teremteni: miután megöregedett és abbahagyta az örökös cipősarkalást, csak el kellett adnia a gépeit-szerszámait, és leragasztania a táblán a neve alatt a „cipészmester” szót, lebontani az elválasztófalat, és kényelmesen elrendezkedni a feleségével a tágas szuterénban, ahol eddig a műhely is működött, meg a bolt is. A leragasztott szó helyére, a fehér szalagra, minden félreértés elkerülése végett ráírta, csupa nagybetűkkel: MAGÁNLAKÁS.
Volek Antal pöttöm emberke volt, a felesége is kisnövésű.
A családnevük valahogyan a Velorex szót idézte fel, az impregnált vászon karosszériájú, púpos – mintha maga is rokkant – autócska márkanevét. Hogy volt-e ilyenjük vagy sem, arra már nem emlékszem. De végül is miért lett volna egy ilyen fürge járású, energikus emberpárnak? Ahányszor túl kíváncsian hajolt oda az ember az osztott ablak kockájához, hogy kilessen magának valami varázslatos kis részletet aznapra, Volek Antal apró alakja csak villant egyet lent a lépcső alján, és máris ott állt az ember hátában, mutogatva és kiabálva is a lényeget: hogy ez MAGÁNLAKÁS! Ilyenkor az ember bocsánatot kért, és mielőtt eloldalgott volna, meghallgatta Volek Antal egykori cipészmester teljességgel jogos erkölcsi tanításait, melyek a sértett részéről mindig olyan békülékeny hangon végződtek, mintha mindkét félnek minimum egy tisztes szinttel az utca fölött nyílnának az otthona ablakai – és így végül mindig helyreállt a világ okos rendje.
A tragédia nagyon egyszerű kis eset volt, és még annál is egyszerűbben következett be: egy napon, mikor valami kedves dalom éneklésébe feledkezve, táskámat a ritmusára a szokottnál is lendületesebben lóbálva haladtam el a Volekék dupla ablakában párálló kis dzsungel előtt, ami ezúttal nem tudta elrabolni a figyelmemet, úgy belemerültem abba a dalba, a táskám egy erősebb taktusnál meg találta ütni az ablaküveget. Volek Antal annyira hirtelen termett ott előttem, hogy most már egészen biztos lettem abban, amit addig is sejtettem persze: ez a bácsi nem egy kiérdemesült cipész, hanem egy mágikus erővel bíró törpe. Igen, csakhogy ezt a mágikus erőt most ellenem akarja fordítani. Elátkoz, kaktusz leszek az ablakában. Ennél sokkal prózaibb dolog történt: rám üvöltött, mondjam meg a nevem. Ijedtemben megmondtam. Aztán, hogy hova járok, melyik osztály, ki az osztályfőnököm. Ezt is mind sorra bevallottam. Mire azt kiabálta, én vagyok az utolsó csepp az ő poharában, holnap bemegy az iskolába, és a legszigorúbb büntetést kéri, amit csak kaphatok, hogy ez örökre elriassza az összes büdös kölköt a további vandalizmustól, melynek az ő otthona a céltáblája.
Ezzel elkezdődött a rettegés kora. Egy kisgyerek annyi mindentől fél – én ugyan már elég korán tudatosan a szorongásmentesség pártjára álltam, próbáltam a magam módján a homo sapiens faj fejletlen példányaként is jól érezni magam ezen a sártekén, de mind gyakrabban kellett belátnom, hogy ez, bár elérhető, de valódi folyamatossággal nem fenntartható állapot. Volek Antal fenyegetései nyomán először csak az iskola felé menni volt pokoli dolog: mintha tüzes köveken lépdelne az ember. Aztán, ha reggel semmi nem történt, egész nap lesni, vajon megjelenik-e a kis alak kicsöngetéskor az osztályajtóban. Aztán, ha végre föl lehetett sóhajtani a tanítás végén, akkor hazaosonni, persze megint az utca másik oldalán, ahogy már reggel idefele is. Nos, ekkor lehetett – ha a leckeírást nem számítjuk – kicsit hátradőlni, egész az elalvásig. Mert akkor jöttek a rémálmok. Volek Antal izzó mutatóujja, amivel tekergő liánná varázsol. Szegény Kati néni, bájos tanítónőm többszörösére nőtt inkvizítorfeje.
Az ítélet. A szüleim, balról, az álom szélén, jelentéktelenül, de aztán apám kilép, és egyetért elítélőimmel. Anyám sír, de nem mond semmit, csak a szeméből látom, hogy ő nincs ellenem, viszont a tekintete azt is megüzeni, hogy tenni nem tud semmit.
És ez így ment heteken át. Míg egy szép napon, a közért egyik polcánál álltam épp, számoltam, a megszokott tej-kenyér bevásárlás ma hány fillért hagy nekem csokira, amikor váratlanul, ismét az emberfeletti képességre valló hirtelenséggel, kinőtt a földből mellettem Volek Antal, aztán előtűnt mögüle a neje is. Zavaromban levettem a polcról egy Melódiát – nagy kedvenc, drága, ritka csemege –, pedig még ki se számoltam, jut-e rá tényleg. Hö – bökött oda Volek Antal –, azt az asszony is nagyon szereti! Mire lassan bejárta az utat a fejemben a gondolat, hogy ezt most akkor kiengesztelő ajándékul oda kell adjam a néninek, addigra ismét elnyelte őket a föld.
De az álmok, a reggeli rettegő menet, az egész napos szorító izzadás megszűntek. Sose voltak, állapítottam meg magamban, csak én csináltam őket. Akkor biztosan lehet nem csinálni is, vontam le, tán kissé túl gyorsan, a következtetést. És ez, bár igazában soha nem sikerült megtalálni a gyakorlati kivitelezése és rutinba állítása módjait, mégiscsak biztató gondolat volt.
