Még soha nem üvöltöttem hivatalban, de eljött az ideje ennek is, nem esett jól, ne csinálják utánam, eléggé kínos. Láttam már itt-ott ügyfeleket magukból kikelve üvölteni, mindig szánakoztam rajtuk. A Visegrádi utcai központi okmányirodában vesztettem el a fejemet, mert nem akarták ideadni a kislányom sürgősségi eljárásban készült útlevelét, ez szerdán volt, csütörtök hajnalban indult volna a gépünk Marseille-be, temetést és hagyatéki ügyeket kellett intéznem, vinnem kellett magammal a hat évest is, mert hát hová tegyem, de az okmányirodában nem volt nálam a születési anyakönyvi kivonata, az ügyintéző mosolygott, azt mondta, ennek hiányában nem adja oda. A mosoly fájt legjobban, lett volna együttérző, s mondott volna megoldási javaslatot, hajnalban megy a gép, itt az útlevél, fizettem érte több mint 30 ezret, hogyan kaphatom meg? Sehogy.
Üvöltöttem, s valami furcsa oknál fogva az jött ki a számon, hogy beszélni akarok a főnökével, na, ilyet sem mondtam még életemben. Honnan jön az efféle hülyeség az ember szájára? Eltanulhattam más ordító ügyféltől. Jött is a főnök, aki nem úgy nézett ki, mint egy főnök, egy harminc év körüli, kerek arcú, kedves nő volt, mondtam neki, hogy mi a helyzet, a fejét rázta. Nem, nem, nem. Nem adhatja ide. Volt nálam személyi és lakcímkártya, a nevem nem Kovács, hanem Kácsor, viszonylag ritka név, nálam van a Kácsor nevű gyerek útlevéligénylő lapja is, de nem, az sem elég. És repül a gép hajnalban. Ezek meg a fejüket rázzák. Hát ki a francnak kellene a kislányom útlevele rajtam kívül? Ezért fizettem ki több mint 30 ezret? Bezzeg a befizetéshez nem kellett az a rohadt anyakönyvi kivonat.
Úgy üvöltöttem, hogy hívták a biztonsági őrt. A végső érvem az volt, hogy ha politikus lennék a kerületből, akkor ideadnák az útlevelet, mire a kerek arcú, kedves főnöknő a fejét rázta, ez nem így megy, mondta. Hát dehogynem, ordítottam, nekem akarja bemutatni Magyarországot? Még szerencse, hogy a politikus szóról eszembe jutott, hogy most mit is kellene csinálni.
Igen, igen, eltalálták.
Ment az áttételes telefon a polgármesteri hivatalba, kérem, segítsenek, vészhelyzet van. Milyen érdekes, hogy ha az ember ismer valakit, aki ismer valakit, akkor minden megoldható. Merthogy egy kedves ismerősöm azt javasolta: menjek be a kerületi anyakönyvi hivatalba, ott gyorsan kiállítanak nekem egy anyakönyvi kivonatot, azt mutassam be a Visegrádi utcában, és rendben leszünk.
Rendben lettünk. Hajnalban elrepültünk Marseille-be, lánykám útközben nevetgélt, én meg rettegtem, hogy miképpen fogom magamat igazolni a francia rendőrségen, önkormányzatnál, temetkezési szolgáltatónál, hogyan fogom igazolni, hogy én vagyok az elhunyt francia nagybátyám magyar unokaöccse. Nincs erről papír, a rokoni jogállásról. Megjelenik itt egy vadidegen magyar, bármit akarhat.
Igen, eltalálták. Egyetlen személyivel úgy mentem át a francia bürokrácián, mint kés a vajon. „Problémamegoldó magatartás.” Ezt tudnám most javasolni a magyar hivatalnokoknak. De csak üvöltve.