Azt mindenki tudja, a lant a tizenhatodik század legfontosabb hangszere volt, olyan szerepet töltött be a kor zenéjében, mint később a zongora. Szóló-és kísérőszerepe is volt, a leghíresebb játékosok koruk Liszt Ferencei voltak. Utaztak, követként vagy akár kémként is szolgátak, az egyik ilyen például épp John Dowland volt. Miközben Liszt különös gondot fordított arra, tudását tovább adja, a lantjáték hogyanjai a professzionális muzsikusok céhes, üzleti titkai maradtak, amatőr muzsikusok csak jó pénzért juthattak hozzá. Már egy kortárs, Thomas Mace is panaszkodott, hogy a nagy mesterek nem törekedtek arra, hogy a tudásukat továbbadják, magukkal vitték a sírba.
Amikor a múlt század elején a modern lantozás szárnyra kapott, elsősorban gitárosok nyúltak a hangszerhez, gyakran felváltva játszva mindkettőn. (Erre ma is van példa.) Jó pár évtizedig eltartott, míg a kevés, de mégiscsak hozzáférhető írott forrásból, és az eredeti, a régi hangszerekre egyre pontosabban hasonlító másolatokon tanulva felnőtt a lantosoknak az a nemzedéke, amely kialakította a lantjáték idiomatikus stílusát, beleértve a technikai és stíluselemeket. Az egyik közülük – az egyébként egykor a hegedülést megunó – ma is aktív amerikai lantos, Paul O’Dette, akit a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál közönsége kitörő örömmel fogadott a Zeneakadémián, játékát mindvégig nagy tetszéssel jutalmazva. Műsora alapvetően egy világot ölelt fel, 15-16. századi angol és skót szerzők műveiből válogatott, a második részt teljes egészében az egyik leghíresebb korabeli szerzőnek Dowlandnek szentelve. Az ő slágereit: Búcsút intek drága táj, Drága perc, valószínűleg mindenki énekelte, aki csak pár hónapig is járt valamilyen kórusba. Előbbit most lantváltozat idézte fel. Az mindenesetre kiderült, a sokak számárai ismert mester valóban jóval magasabb zenei szintet képvisel, mint elődei, kortársai, akiknek az első részben megszólaltatott darabjai szépek, szórakoztatóak voltak; leginkább táncokat, korabeli népszerű dalok hangszeres változatait hallottuk.
Szó szerint elrepült az az ötven perc, amit O’Dette érzékeny, a viszonylag nagy teremben is jól hallható, az alapvetően halk hangszeren a dinamikai árnyalatokat jól követhetően bemutató játékát hallgatva töltöttünk. Dowland régi nagy kedvence a lantosnak, összes, hangszerére írt műveit húszegynéhány évvel ezelőtt vette fel, tekintélyes díjat is begyűjtve az öt lemezes albummal. A második részben is inkább dalok, táncok voltak a főszereplők, a dinamikai árnyalások mellett szinte romantikus módú gazdagsággal élt O’Dette a ritmikai szabadság eszközével is, bár néha, a nagyon gyors futamok esetében úgy tűnt, ezt a technikai nehézségek is irányítják. Bebizonyította, hangszerének helye van igazi koncertteremben, teljes estés, viszonylag szűk területre koncentráló műsorban is.
