Szívesen élnék olyan országban, ahol csak a metrómegálló neve emlékeztet egy hajdani kormány stadion-fixációjára, de ez itt egy politikai napilap, ahol nincs helye az ilyesfajta vágyvezérelt gondolkodásnak. Meg amúgy is, egy 1989-es, botrányosan alacsony színvonalú Fradi-Tatabánya óta nem jártam meccsen (húsz éves voltam csupán, és olyankor az élet még csaknem végtelennek tűnik, mégis úgy éreztem, hogy az én időmbe ez nem fér bele), nem biztos, hogy mérvadó a véleményem. Illetve… ha jobban belegondolok, a futballfogyasztási szokásaim alapján valószínűleg én képviselem a – legalább – kétharmadot, a miniszterelnök pedig a saját mániájával a reménytelen kisebbséget.
Szerintem a fővárosban – amennyiben a csütörtöki koreográfiájú diktátorlátogatások rendszeresítését nem számítjuk – aligha van népszerűtlenebb gondolat annál, mint hogy az itt beszedett adót a választott képviselőink a professzionális sport finanszírozására használják, és nem hiszem, hogy ez a hozzáállás az október 13-i választás eredménye nyomán megváltozott volna. Én, mint választó és szavazó, az október 13. előtti Karácsony Gergellyel értek egyet, aki egyértelműen kimondta: „az én városomban nem épül új stadion, amíg nincs minden kerületben CT”. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a fajta szembeállítás demagógia lenne. Direkt átnéztem a vonatkozó törvényeket: az államnak nincs semmilyen számon kérhető kötelezettsége a profi sportban, az egészségügyben viszont annál inkább. Ha a kormány a sportot az egészségügy elé helyezi, akkor megszegi az állampolgárokkal kötött szerződését. És valóban megszegi: míg a foci magyarországi infrastruktúrája immár utolérte Európa élvonalát, a friss OECD-kimutatás szerint a közegészségügyben nálunk jut a legkevesebb MR és CT egy lakosra, és az előbbitől egyáltalán nem függetlenül évente egy nagyvárosnyi magyart veszítünk el megelőzhető betegségek miatt, ami szintén európai rekord, csak éppen negatív. Kedves labdabolond politikus urak: nem erre adtunk felhatalmazást – és ez jobb- illetve balfelé egyaránt érvényes. Nem a mi problémánk, hogy a a Puskás Stadion 200 milliárdosra hízott költségvetésébe nem fért bele az atlétikai funkciók kiszolgálása, nem akarunk további 200 (vagy akárhány) milliárdot egy atlétikai stadionkomplexumra költeni, hívják akár rekreációs központnak, élményparknak, kiserdőnek vagy bárminek. Nem nekünk fáj, hogy Orbán Viktor, a nemzetközi kézilabda szövetség vagy a Jóisten szerint a Papp László Sportaréna nem elég nagy/nem elég jó/nem elég drága egy kézilabda világesemény megrendezésére; nem szeretnénk az adónkból 100 (vagy akárhány) milliárdot egy újabb kézicsarnokra áldozni, akkor sem, ha átmenetileg kongresszusi központnak keresztelik (köszönjük, kongresszusi központot is építtettünk már). Számunkra nem az jelenti a problémát, hogy a Honvédnak már nem jutott új pálya, hanem az, hogy a többieknek jutott, és nekünk kellett kifizetni.
És ha ezt valaki másképp gondolja, akkor – attól tartok – teljesen félreértette, amit a választók négy hete üzenni akartak.