A német kancellár úgy gondolja, hogy bizonyos kérdésekben akár ötven évig, vagy még tovább is eltarthat, amíg végbemegy a kiegyenlítődés Európa két fele között. Angela Merkel szerint ebben közrejátszik, hogy világszerte erősödnek a nacionalista, bezárkózó irányzatok, úgy hogy ismét előtérbe került a nemzeti megközelítés. Mára a fal leomlásának évfordulóján tartandó ünnepségre Berlinbe hivatalosak a Visegrádi Csoport államfői. A meghívással a házigazdák azokat az érdemeket igyekeznek kiemelni, amelyet ez a négy ország a békés forradalomban szerzett.
A cikk kitér arra, hogy annak idején nagy volt a félelem: túl nagy befolyáshoz jut a földrészen az egyesült Németország, ma viszont egyre inkább a vezető német szerep erősítését sürgetik sokan. Kívülről sokkal természetesebbnek tartják a 80 milliós államot, mint belülről. Merkel szerint azonban nem kizárt, hogy azon múlik ez: eltelt 30 év.
A francia elnök megismételte, hogy Európa végveszélyben van. Emmanuel Macron ezt ugyanabban az interjúban fejtette ki, amelyben az agyhalott NATO-ról beszélt. Eszerint egy sor hatalmas veszély leselkedik rá, miközben jó pár országot törékeny koalíciók irányítanak. Strasbourgban ugyan stabilak az erőviszonyok 2022-ig, de minden államot sújt a szociális válság. Kivéve azokat a kormányokat, amelyek hátat fordítottak a liberális demokráciának és úgy döntöttek , hogy sokkal keményebb eszközökhöz nyúlnak. Lehet azt mondani, hogy ily módon Budapest és Varsó megóvta magát a bajoktól, de azért a magyaroknál vannak figyelmeztető jelek – fűzte hozzá.
Orbán Viktort 6 éve stratégia partnerség fűzi Törökországhoz, ám a kapcsolatot bőven fűszerezik ellentmondások. A fő összekötő elem a menekültkérdés és az energia, miközben a magyar vezető a keresztény napnyugat megmentőjeként, Recep Tayyip Erdogan pedig az oszmán birodalom szellemi örököseként lép fel. Barátságuk igen szoros, a két politikus bírja egymást. A magyar kormányfő nem is titkolja csodálatát az elnök iránt. A jó viszony azonban meglepő, ha azt vesszük, hogy a magyar vezetés Európa fenyegető iszlamizálódásával indokolja kemény migrációs politikáját, és ebbe beletartozik az is, hogy a történelem során a nemzeti identitás kialakulására hatott a török hódítók elleni harc is.
Az orbáni nacionalizmus azonban kellőképpen rugalmas, hogy dialektikusan fel tudja oldani az ilyen ellentmondásokat. Az eredmény mindazonáltal olykor-olykor kalandos. Például amikor a magyar fél megvétózta az EU nyilatkozatát a Szíria elleni török invázió ügyében. Orbán joggal hivatkozik arra, milyen fontos szerepe van Ankarának az európai menedékpolitikában, őszintébben nyilvánul meg a török zsarolási potenciál kapcsán, mint más tagállamok. Mégis fura, hogy a magyar politikus elhallgatja a Törökországnak folyósított Brüsszeli milliárdokat, és Erdogan áldozati mítoszát szajkózza.
De érvei stratégiailag vagy ellentmondásosak, vagy félrevezetőek. Hiszen a katonai megszállás egy eddig nyugodt körzetet dúlt fel Szíriában és újabb 200 ezres menekülthullámot váltott ki. De a vétó azt is szolgálta, hogy maximalizálja Orbán súlyát az EU rovására. A politikus ugyanis nem szeretné, a Brüsszel miatt kisebb lenne a diplomáciai mozgástere. Egyenlő távolságra törekszik a regionális hatalmakkal. Ezt mutatja, hogy Erdogan előtt Vlagyimir Putyinnal, illetve a német külügyminiszterrel találkozott Budapesten. Viszont hogy orosz gázzal töltötték fel a magyar tárolókat, az azt mutatja, hogy nem több szemforgatásnál az amerikaiaknak tett ígéret a beszerzések diverzifikálására. Ám Putyinhoz és a török államfőhöz fűződő férfibarátság előbb vezethet fulladást okozó szorításhoz, mint ahogyan azt Orbán szeretné.
Orbán és Erdogan úgy jelent meg Budapesten, mint két haver, aki zsarolja az uniót, de igazából már évek óta pontosan ez a helyzet. A magyar politikus szívesen zsebre vágja a brüsszeli pénzeket, ám egységes európai politikáról nem kíván tudni. A minap megakadályozta, hogy az EU élesen elítélje a török katonai offenzíván Szíria északi részén. Ő nem osztja a túlnyomó többség erkölcsi aggályait. Számára a szervezet sima pénzbeszerzési forrás, semmi több. Akkor sem tanúsított semmiféle ellenvetést, amikor a török vendég újból azzal fenyegetett, hogy Európába irányítja a jó 3,5 millió szír menekültet. Ám azok bizonyosan nem jönnek Magyarországra, erről Orbán gondoskodni fog. A duó pimaszul kihasználja a rendszer gyenge pontjait. Senki sem dobhatja ki a magyarokat az unióból, ezt pontosan tudja a miniszterelnök. És senki sem mondhatja fel a törökök NATO-tagságát. Ezzel meg Ankara van tisztában.
Orbán Viktor veszélyes vizekre evez, amikor külön utakon jár és támogatni akarja Erdogan tervét Szíriában a biztonsági övezetek megteremtésére. A jobboldali-populista vezető szívesen áll össze autokratákkal és önkényurakkal. A múlt héten Budapesten járt Putyin, előtte a miniszterelnök egy asztalnál ült a türk nemzetek államfőivel, köztük Erdogannál, akit most a Várban üdvözölt. Amióta beköltözött az egykori karmelita kolostorba, előszeretettel mutogatja az erkélyről a gyönyörű kilátást. Közben lent, a városban forrong a köznép a rengeteg útlezárás miatt, amelyek azért kellenek, hogy a despoták ide-oda tudjanak furikázni.
És ez a gyanús férfibarátságnak még viszonylag ártatlan kísérőjelensége. Mert annak az ára általában nagyobb szokott lenni, mint a kivételes panoráma megtekintése. Időnként a barátok szívességet kérnek egymástól. Egyedül ez magyarázza, hogy Orbán egyetlen uniós kormányfőként feltétel nélkül támogatja Erdogan rettenetes katonai kalandját a többségében kurdok lakta Észak-Szíriában.
De két napja még ennél is továbbment egy lépéssel. Azt közölte, hogy országa közre fog működni az ún. biztonsági zóna újjáépítésében. Iskolák, templomok emeléséről van szó, ám ez már csak azért is illuzórikus, mivel a török hadsereg által előreküldött arab szabadcsapatok keményen iszlamisták, akik bizonyosan nem tűrnek meg egyetlen keresztényt sem új birtokaikon. Rendkívül cinikus az egész, mert Orbán állandóan azt nyomatja, hogy az üldözött keresztényeket védelmezi. Ám a populistáktól nem szabad várni, hogy be is váltsák az ígéreteiket. És amit a magyar vezető művel, az ez esetben azért is különösen veszedelmes, mert a térségben illetékes amerikai külön megbízott megállapította: a biztonsági övezet terve lehetővé teszi háborús bűnök elkövetését és az etnikai tisztogatást. Aki ebben segédkezet nyújt Erdogannak, akár a legcsekélyebb módon is, az maga is kiveszi részét a bűnből.
A vezércikk azt hangsúlyozza, hogy hatalmas történelmi pillanat volt annak idején a Berlini fal leomlása, de a liberális demokrácia csak felemás sikert aratott és napjainkban a populizmus kihívásával szembesül. Az állásfoglalás napjainkban a politikai megosztottságtól és az ultranacionalista demagógia megerősödésétől óv. Az akkori álmok szertefoszlottak, bármikor újrakezdődhet a nukleáris fegyverkezési verseny. Oroszország hatalmas feszültséget generál a nemzetközi színtéren, amikor más ország területeit foglalja el, ellenzékieket mérgez meg külföldön, választásokba avatkozik be, befolyást vásárol. Szóval nyugodtan lehet a hidegháború 2.0-ról beszélni.
2015 óta mintegy 600 kilométer hosszan új falak emelkedtek, például a magyar-szerb határon, mivel terjed az időnként teljesen irracionális félelem, hogy jön a migránsáradat és az véget vet a társadalmi stabilitásnak, miközben még mindig érezni a pénzügyi válság következményeit. A Nyugat nem tudott tőkét kovácsolni a Vasfüggöny lebontásából. Meg kellett volna újítania a háború után létrejött nemzetközi intézményrendszert. Ám a liberális demokrácia mégis erős marad. A világban lényegesen visszaszorult a szegénység. Virágzik a civilek tevékenysége. Még a legtekintélyelvűbb kormányok is hangos ellenzékkel állnak szemben Európában.
3 évtizeddel ezelőtt sokan a liberális demokrácia végleges győzelmeként ünnepelték a szocializmus bukását és 20 éven át úgy nézett ki, hogy be is jön a vélemény, ám mára egészen más tanulságok jelentkeznek – állapítja meg a vezércikk. Merthogy Kelet-Európán belül virágoznak a jobboldali-nacionalista pártok a kisvárosokban és falvakban, amelyek nem sokat érzékelnek Budapest vagy Varsó gazdagságából. Hirtelen új sorompók nőttek ki a földből, szögesdrót tartja távol a migránsokat Magyarország déli határán. Orbán magát az illiberális demokrácia bajnokának nevezi. Rendszere a nacionalizmus tekintélyelvű válfaja, amely célba veszi a kisebbségeket és megveti az egyetemes emberi jogokat.
De az agresszív jobbos populista nacionalizmus nyugaton is felbukkan, lásd Salvinit, Le Pent és a Brexitet. Túl kevés figyelmet kaptak olyan régiók, települések, illetve emberek, amelyek és akik az egységes piac vesztesei lettek. Vannak jelek, hogy már megindult a dolgok újragondolása, elsősorban Macron révén. A Berlini fal megszűnte szabadságot és reményt hozott. De azt meg kell szívlelni hogy igencsak esedékes volna újraszabályozni a kormányok és a piac viszonyát, mert az mindenütt leszerelheti a nacionalista hullámot.
A 89 utáni bizakodás illúzió volt, a liberalizmus-ellenes Orbán Viktort nem lehet a történelem üzemi balesetének tekinteni. Súlyos tévedésnek bizonyult azt hinni, hogy Kelet-Európában a kommunizmus romjain kifejlődik a liberális demokrácia. Így értékeli az eltelt időszakot a konzervatív lap korábbi kiadója. Thomas Schmid szerint szó sincs arról, hogy a térség visszatért volna a Nyugathoz, hiszen annak csak földrajzi értelemben volt része, de mindig kimaradt a nyugati dinamikájából. Azon kívül nem igaz, hogy az ellenzékiek egymaguk vívták volna ki a szabadságot. A kommunista pártok reformerői a gazdasági helyzet javítására mér régebben változásokat akartak, igaz, ők nem a demokráciát célozták meg. Magyarországon pl. áhítattal figyelték a tekintélyelvű Dél-Korea sikereit, ezért Korea-fiúknak hívták őket. Azon kívül lelkesen olvasták Hayek írásait.
De a Szolidaritás soraiban és Havel követői között sem mindenki osztotta a meggyőződést, hogy piacgazdaságra és liberális demokráciára van szükség. A rendszerváltás nem felkelés, forradalom eredménye lett. Sokkal inkább a régi elit és az ellenzékiek közti kompromisszumnak köszönhető. A balti köztársaságokat leszámítva, igazából a többi új tagot nem lehet a liberális demokrácia otthonának minősíteni. Ott inkább az etnikai-völkisch tisztaságot hangoztatják. Az ellenzékiség szinte hazaárulással ér fel, a bevándorlás pedig ragállyal. Nem illiberális fordulatról van szó, inkább úgy maradtak a dolgok, ahogy voltak. Elmaradt a régió alapvető liberalizálásáa.
Orbán és Kaczynski egyáltalán nem kivétel. Ők csak továbbra is fenntartják a távolságot a Nyugattal szemben. A magyar kormányfő nem a Nyugatra, hanem Szingapúrra, Törökországra, Indiára, Oroszországra és Kínára tekint világítótoronyként. A képlet: piac, mínusz szabadság, plusz társadalmi protekcionizmus. Ez nincs messze attól, amit egykor a kommunista reformerek akartak. De hát nagyok a történelmi terhek, beleértve a vallási konzervativizmust, valamint az etnikailag sokszínű társadalmak elutasítását. Ebből ered a romantikus hagyományra támaszkodó nacionalizmus, ami nem kér az idegenekből, miközben a kis, önmagába forduló, de szuverén nemzetről álmodik. Majd a defenzívából öntudatosnak mutatkozik. A Nyugatot ugyanakkor gyengének tartja, amely elárulta az értékeit, nem képes megvédeni a határait és ezzel a szuverenitást – mondja Orbán. Ő és Kaczynski úgy gondolja, ők az igazi európaiak.
Ám a vad kijelentések nemigen tudják elleplezni a nemzeti gondolkodásmód szellemi ürességét. Abban nyomelemekben sem fordul elő, hogy az államok miként működhetnek együtt a visszavonhatatlanul globalizált világban. A Kelet és Nyugat elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ugyanakkor mélyen megosztott. Itt van az EU legfőbb feladata az előttünk álló időkben. Ha kudarcot vall, vége neki. Az új Bizottságon a földrész túlélése múlik. Úgy hogy a németeknek nincs sok okuk örülni ezekben a napokban, hiszen még nem is teljesen világos, 30 éve milyen feladat állt elő. És hol vagyunk még a megoldástól!
1989 szelleme táplálja a magyar ellenzék harcát Orbán Viktor ellen. Erről írt elemzést az újságba Haraszti Miklós. A politikus, aki annak idején az ellenállás részvevője volt, a mostani korrupt tekintélyelvű rendszer ellenére sem gondolja úgy, hogy hiábavaló volt a forradalom. Ennek bizonyítékát látja az önkormányzati választások eredményében, ami egyrészt abból fakadt, hogy az egyesült pártok visszanyúltak a rendszerváltás felfogásához, másrészt pedig felismerték, hogy csakis magunkra támaszkodhatunk, ha ki akarunk keveredni az autokrácia csapdájából.
A szerző, aki annak idején egyengette Orbán politikai pályafutását, a fordulat ígéretes alapjai miatt különösen megalázónak nevezi, hogy a kormányfő eltéríti a demokráciát. Mégsem borúlátó, mert úgy értékeli, hogy már jó pár repedést látni a miniszterelnök páncélzatán. A nemzeti együttműködés rendszere inkább vágy, semmint realitás. Az Orbán-família és a haverok meggazdagodása hatalmas stratégiai hiba. De ennél sokkal fontosabb, hogy továbbra is sokat számít a jogállam, a hatalommegosztás, a szabad választás és a független sajtó. Továbbá a magyar nép bizonyította, hogy szabadságot akar, és talán nem is baj, ha a demokrácia esetenként válságba kerül. Megmutatja ugyanis, hogy időről időre meg kell védeni a jogállamot.
A szövetségesek segíthetnek azzal, ha legalább nem hagyják jóvá a térségben a demokrácia lebontását a téves „ahhoz képest”-felfogással. Újra ki kell jelölniük a vörös vonalakat. Ezt kezdhetnék azzal, hogy nem tömik tele a tekintélyelvű vezetők zsebét saját adófizetőik pénzével. A többi már a magyar ellenzék dolga.
Szinte hihetetlen, de az érett nyugati demokráciákban jön fel az etnikai nacionalizmus, az idegengyűlölettel telített vér-és rög hazafiság, amihez társul a parlamentek elégtelen működése, valamint a vágy az erőskezű kormányzásra. Erre figyelmeztet poszthumusz megjelent könyvégen az újság egyik szemleírója. Charles Krauthammer a baj legfeltűnőbb jelének a Putyin iránti fura és növekvő rokonszenvet tartja. Most már konzervatívok kérdezik, hogy mi is a gond az orosz elnökkel, hiszen csupán újra naggyá tette Oroszországot. Csak éppen milyen eszközökkel. Ezzel szemben hanyatlik és rothad a Nyugat, amely passzívan figyeli, amint felszámolják a család az egyház és a közösség alapvető intézményeit. A jelenséget Magyarországon és Lengyelországban lehet a legriasztóbb formában tetten érni.
Kulturális tényezők magyarázzák, hogy az emberek napjainkban elfordulnak a liberális demokráciától. Nem kenyérre, hanem etnikai, törzsi és nacionalista igazolásra vágynak. Továbbá tiszteltre, elismerésre és célra. A nyugatiakat elárulta az globalista elit, így most a vélt erő és magabiztosság vonzza őket. A jobb-baloldali felosztás helyébe mind inkább a nacionalista-globalista, illetve a tekintélyelvű-demokrácia ellentétpár kerül. Ám ez zavaró és rosszat sejtet. Hiszen pont akkor ütött be, amikor alapvető civilizációs kétségek merültek fel, és ilyenkor gyakran az is elképzelhetővé válik, ami egyébként kizárt volna.
A lap korábbi főszerkesztője úgy látja, hogy Kelet-Európában a rendszerváltás óta elhalványult ugyan a lelkesedés a liberális demokrácia iránt, ám a szabadság áldásai megmaradtak. A kommentárban a brit Gerard Baker emlékeztet arra, hogy a jogállam válságban van. Oroszországban, Törökországban tekintélyelvű vezetők kormányoznak, Nyugaton sokfelé erősödik a populista nacionalizmus, talán még az USÁ-ban is. A legparadoxabb, hogy ott is törékennyé vált, ahol mind szó szerint, mind átvitt értelemben a legnagyobb csapást mérték a falra: a volt szocialista országokban.
Türingiában a szélsőjobb a voksok jó 50 %-át szerezte meg a legutóbbi választáson. Lengyelország formálisan megszegi demokratikus kötelezettségeit és hasonló a helyzet Magyarországon is. Ennek ellenére semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy 1989 történelmi fricska volt. Hiszen több százmilliók életminősége hihetetlen mértékben javult. A magyaroknál az egy főre GDP hatszorosára nőtt. Azt sem lehet azután kijelenteni, hogy ma Lengyelország minden, csak nem demokratikus állam. De a legfontosabb, hogy napjainkban Nyugaton a populista nacionalizmus nem a demokrácia megtagadását, hanem újértelmezését és újratöltését jelenti.
A globalizáció előbb-utóbb beleütközött a nemzeti és kulturális identitásba. Egyáltalán nem igaz, hogy a populizmus a demokrácia végének kezdetét jelenti. Mert igazából lehetőséget kínál a demokrácia megújulására. Ezt akarták 30 éve a tömegek is, sokkal inkább mint az elitek, amelyek azóta is irányítják őket.
Kelet-Európa még mindig jócskán lemarad a Nyugattól abban, hogy nem tud széleskörű bizalmat élvező, független bírósági rendszert kialakítani, de lehet, hogy ebben az EU a ludas. Az Eurobarometer legutóbbi felmérése azt tanúsítja, hogy a térségben az igazságszolgáltatás nem volt képes növelni tekintélyét az utóbbi csaknem 15 évben. Az uniós átlagot e tekintetben csak Észtország múlja felül. Vagyis keleten krónikusan alacsony a jogrendszerbe vetett bizalom. Márpedig ez hátráltatja a gazdasági előrelépést, az életszínvonal felzárkózását, hiszen lenyomja a versenyképességet.
Azon felül politikai problémát is jelent, mert a poszt-szocialista társadalmakban alapértéknek számít a tisztesség. Ezért ha a bíróságok nem tudnak elismertségre szert tenni, akkor az növeli a veszélyét, hogy a polgárok olyan pártokra szavaznak, amelyek nem győznek az erkölcsre és a jogra hivatkozni, ám hatalomra kerülve olyan reformokat visznek keresztül, amelyek révén csak még nagyobb politikai ellenőrzés alá vonják a bírákat. Ahogy az a magyaroknál és a lengyeleknél történt.
Lehet, hogy a hiba alapvetően abból ered: az EU rossz modellt kínált a felvételi folyamat során. A Bírósági Tanácsokon keresztül ugyanis a szakma maga választja ki, hogy ki kerülhet a soraiba. Ám az autonómia kétélű dolog, mert nem számolja fel a politikai befolyást, hiszen a hatalom meg tudja jutalmazni a vele szövetséges bírákat, illetve bünteti azokat, akik ellenszegülnek. Itt az uniónak nem az igazságszolgáltatás függetlenségének szent tehenét kellene védenie, hanem afelé kellene lépéseket tennie, hogy a hatalmi ág átláthatóbb és felelősségre vonhatóbb legyen a bírák oldalán. Pl. úgy, hogy a legfontosabb posztok gazdáit külföldi szakemberek vagy a szervezet bíróságai világítják át.
