Orbán remekül kijön a török elnökkel, akit Budapesten fogadott, látványosan szembefordulva ily módon az EU-val. A tekintélyelvű államférfiak látogatásának sorát a múlt héten Putyin nyitotta meg, majd érkezett Erdogan, immár harmadszor 2013 óta. Az orosz államfőhöz partneri pragmatizmus fűzi a magyar vezetőt, a török politikus esetében viszont nyugodtan lehet beszélni szoros, szinte már haveri kapcsolatról. A házigazda őszintén nagyra becsüli a vendég politikai stílusát. Ám a mostani út időzítése kényes, mivel éppen újabb mélypontra jutott az unió és Törökország viszonya. Brüsszel el akarta ítélni a Szíria elleni inváziót, de Orbán vétózott.
A kormányfő azzal védi ezt az „egy mindenki ellen” hozzáállást, hogy segíteni kell a törököknek, mert azok stratégiai szövetségesek a földrész számára a menekültválságban. És ha nem így jár el az EU, akkor lehet, hogy Erdogan tényleg ráereszti a migránsokat a kontinensre. Azon kívül – hangsúlyozza - a magyar politika a Berlin-Moszkva-Isztambul-háromszögben mozog, ezért nagyon oda kell figyelni az együttműködésre mind a három állammal. Ám miközben egyre fagyosabb lett a kapcsolat az utóbbi években Berlinnel, Orbán megerősíti Erdogan feltétel nélküli támogatását. Csakhogy ez jóval túlmegy a magyar érdekeken és a reálpolitikán, hiszen Ankara nem jelentős gazdasági partner Magyarország számára.
A nagy vonzódás mögött személyes okok is meghúzódnak: a török üzletember, Adnan Polat boltolt Orbán vejével és rendbe hozatta Gül baba türbéjét. Azon kívül több százmillió eurót kíván befektetni a megújuló magyar energiaszektorba. És ő csak még jobban összehozta a két politikust, miután Erdogan már eddig is mindenki másnál közelebb állt magyar kollégájához a külföldi államférfiak közül. Ebben szerepe lehet annak is, hogy mindkettejüknek van egy-egy ősellensége: Soros, illetve Gülen. A most megnyíló budapesti török iskola kapcsán a magyar miniszterelnököt az sem zavarja, hogy az intézmény feltételezhetően iszlám radikálisokkal áll kapcsolatban. Pedig Orbán egyébként gyakran figyelmeztet arra, hogy a migrációval iszlám terrorizmus hatolhat be Európába.
Erdogan szövetségesre talált Orbánban a tervéhez, hogy ún. biztonsági zónát hoz létre Észak-Szíriában. A török elnök, akit az EU megrótt a hadműveletért, megismételte, hogy felnyitja a sorompókat a menekültek előtt Európa felé, ha az unió nem folyósítja neki a megígért anyagi segítség másik részét is. A magyar kormányfő ezzel együtt biztonsági partnerként fogadta és támogatásáról biztosította. Ankara legalább egymillió szír migránst akar telepíteni a kérdéses övezetbe. A vendég számára Orbán Viktor kulcsfontosságú az integrációban, annál is inkább mert a többi tagállammal ellentétben ő dicsérte a kurdok elleni inváziót.
A jelek arra utalnak, hogy igen szoros a személyes viszony a két erős ember között. De azt nem tudni, hogy mit kap ezért cserében Magyarország. A két állam még messze van a 6 éve elhatározott, évi 5 milliárd dolláros éves kétoldalú kereskedelmi forgalomtól, jelenleg 3 milliárdnál járnak. A nacionalista magyar fél a törökökön kívül szoros együttműködést alakított ki az utóbbi időben Oroszországgal, Kínával és a több volt szovjet közép-ázsiai köztársasággal is.
Az amerikai elnök ügyében zajló kongresszusi meghallgatások során a washingtoni Külügyminisztérium egyik magas rangú munkatársa megerősítette, hogy igenis negatív irányban befolyásolta Trumpot Kijev ügyében az Orbánnal és Putyinnal lezajlott találkozó.
A nyilvánosságra hozott vallomás szerint George Kent, aki az ukrán terület egyik felelőse a State Departmentben, azt mondta, hogy ő Fiona Hillnek, a Fehér Ház akkori tanácsadójának összefoglalójából ismeri a fejleményeket, és ez alapján azt tudja mondani, hogy mindkét vendég igencsak leszólta Ukrajnát, hangsúlyozva, hogy az korrupt, Zelenszkij államfő pedig az oligarchák zsebében van. Épp ezért a diplomata úgy látja, május elején mind a magyar, mind az orosz vezető nagy szerepet játszott abban, hogy az elnök onnantól kezdve roppant kedvezőtlenül vélekedett az új ukrán kormányról. De hasonló irányban hatott rá ügyvédje, Guiliani is.
A lap megjegyzi eltérő mértékben ugyan, de Magyarország és Oroszország is Ukrajna ellenségének számít, Fiona Hill pedig eleve attól tartott, hogy Orbán és Putyin is Kijev ellen fordítja az elnököt.
A volt osztrák kancellárt nagyon zavarja, hogy a fejekben ismét falak képződnek a kontinens két felén, úgy gondolja, hogy sürgősen véget kell vetni ennek az ártalmas folyamatnak. Kurz, akinek jó esélyei vannak, hogy a folyamatban lévő pártközi tárgyalások eredményeként ismét beköltözzön a Ballhausplatzra, úgy ítéli meg, hogy a dolgok alapvetően a migránsválság miatt csúsztak félre, de van felelőssége a történtekben a nyugati nagyképűségnek is, noha nem jó az, ha valaki felemelt mutatóujjal kioktatja a másikat. A legrosszabb azonban az, amikor egész régiókról megfeledkeznek, amint az nemrégiben a Nyugat-Balkánnal is megesett. Ezért igen fontos, hogy betemessük az árkokat.
Hozzátesz azonban, hogy világosan el kell választani egymástól a bevándorlással kapcsolatos gondokat, illetve a jogállami eltévelyedéseket. Az alapértékekről, mint demokrácia, jogállam, nem lehet vita. De az bizonyosan mélyítette az ellentéteket, hogy bizonyos kormányok 4 éve rá akarták kényszeríteni másokra a nyitott határok politikáját. Ugyanakkor az Osztrák Néppárt elnöke egyáltalán nem tartja helyénvalónak az EU-ellenes gondolkodásmódot. Ám azzal sem ért egyet, hogy ha keletről jön valamilyen javaslat, akkor az biztosan csak Európa-ellenes lehet, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy előreviszi az unió ügyét, ha a kezdeményezés valamelyik régi tagállamtól indul ki. Mintha itt kétféle mércével mérnének.
Kurz fontosnak nevezte, hogy minden állammal egyenlő félként tárgyaljanak, de hangosan szóvá kell tenni, ha valahol félremennek a dolgok. Viszont nem szabad megfeledkezni a pozitív fejleményekről sem. Ugyanakkor egyes kelet-európai államokra nyomást kell kifejteni a demokrácia, a sajtószabadság érdekében. De arra is kell térni, hogy Magyarország és Lengyelország az utóbbi időben 5 százalékos növekedést tud felmutatni.
Alighanem forró pillanatok várnak Várhelyi Olivérre a meghallgatás során az EP Külügyi Bizottságában, mert szakértők, valamint a zöldek és a liberálisok megkérdőjelezik, hogy éppen Orbán Viktor embere kapja meg a bővítési tárcát. Hiszen egy olyan országot képvisel, amely ellen folyamatban van a jogállami eljárás, és ezek után ő győzködje Ukrajnát, vagy a Nyugat-Balkán államait, mennyire fontos a korrupcióellenes harc, valamint a bíróságok függetlensége?
Az eddigi EU-nagykövetet jól ismerik Brüsszelben, igen intelligensnek, de inkább megközelíthetetlennek tartják, aki azonban feltétel nélkül hűséges a miniszterelnökéhez. A Külügyi Bizottság bízik abban, hogy kedden az előzetes vizsgálat semmiféle összeférhetetlenséget nem állapít meg Várhelyinél, így a jövő csütörtökre időpontot adtak számára.
30 évvel a Berlini fal lebontása után Kelet-Európában a tekintélyelvűség új hullámának kihívásaival néz szembe a liberális demokrácia. Erre figyelmeztet a német Yascha Mounk, a Johns Hopkins Egyetem politológusa, a German Marshall Alapítvány kutatója. Pedig annak idején úgy látszott, hogy a kommunizmus megpróbáltatásai után az emberek ragaszkodnak az egyéni szabadságjogokhoz, illetve a kollektív önrendelkezéshez. Ám az utóbbi időben kiderült, hogy ez nem így van. Oroszországtól Kazahsztánig kifejezetten diktátorok megszilárdították hatalmukat, a magyarok és lengyelek pedig olyan kormányokat választottak, amelyek leplezetlenül kinyilvánították, hogy ellenségesek a liberalizmussal szemben és szép csendben a demokratikus intézmények aláásásán dolgoztak.
Az okokat ott kell keresni, hogy az egykori ellenzékiek szabadulni igyekeztek a kommunizmustól, de míg egyik részük ragaszkodott a liberális értékekhez, addig másik részük az orosz iga lerázásával szabad folyást akart adni a nacionalizmusnak. Ennek fényében a populista Orbán és Kaczynski harca a liberális demokrácia ellen nem annyira a 89-es forradalom elárulása, mint inkább polgárháború az egykori harcostársak között. Jelenleg úgy áll, hogy a liberálisellenes, antidemokratikus szárny tűnik erősebbnek. Ezzel együtt korai azt gondolni, hogy az emberek most inkább hajlandóak elviselni az elnyomás új formáit, mint annak idején a kommunista uralmat.
A térségben felülkerekedő populizmus hazudik, amikor eszközként veti be a nagyobb demokrácia ígéretét azokkal az intézményekkel szemben, amelyek alapvetőek a jogállam túlélése szempontjából. Ha a bíróságok feltartóztatják a kormány lépéseit, akkor a nép ellenségei. A demagóg vezetést bíráló újságírók a nemzet árulói. De pillanatnyilag az a helyzet, hogy a populisták a nagyobb demokrácia jelszavával meg tudják szerezni a hatalmat, ám ott úgy rendezkednek be, hogy az ellenzék csak nehezen tudja őket leváltani. Majd amikor másodszor, vagy harmadszor is győznek az szabad, de immár nem tisztességes választáson, akkor arra hivatkoznak, hogy ez bizonyítja: mennyire demokratikusak.
De egy idő után vége szakad a varázslatnak. Az ilyen kormányok népszerűségének nagyon ártanak a válságok, legyen szó korrupciós botrányról vagy gazdasági visszaesésről. Ha az ellenzék az esélyek ellenére is győzni tud a helyi választásokon, akkor fel van adva a lecke a populista urainak: vagy megválnak hatalmuk egy részétől, vagy maguk leplezik le egyre inkább autokrata rendszerüket. A támogatás csökkenése azután nagyobb elnyomáshoz vezet, így egyértelművé válik, hogy az ilyen rezsimek túlélése nem megy brutális erő nélkül. Ám az embereket semmi sem ébreszti rá jobban a liberális demokrácia fontosságára, mint az, ha elvesztik demokratikus jogaikat.
Az újság úgy látja, hogy Közép-Európában nem teljesültek meg 1989 nagy reményei, ám minden demokratikus hiányosság ellenére sem lehet azt mondani, hogy ezek az országok diktatúrák volnának. Az eltelt 30 év mérlege mégis kiábrándító, ám Orbán, Zeman és Kaczynski ellenére sem lehet azt állítani, hogy minden hiábavalónak bizonyult. Az egykori nagy napok beleégtek a népek történelmébe és igazodási pontot jelentenek minden demokratikus mozgalom számára a jövőben is. Persze az akkori forradalmak országról országra különböztek. A magyaroknál az egykori, fiatal liberális Orbán Viktorból mára tekintélyelvű miniszterelnök lett, aki keresztülvitte az általa áhított illiberális demokráciát.
Ám aki ma tüntet a korrupció, a rossz gazdálkodás, a sajtószabadság vagy az igazságszolgáltatás függetlenségének korlátozása miatt, annak már nem kell félnie attól, hogy bezárják és megkínozzák. Mindenütt eleven és aktív a civil társadalom, amely nem hagyja, hogy befogják a száját. Viszont nincsenek erős ellenzéki pártok, amelyektől várni lehetne a kormány megbuktatását. A rendszerváltás sorsfordító kivételes pillanatnak bizonyult, nem tartós állapotnak. Változatlan azonban a célja: a demokrácia kivívása.
A kommentár arra figyelmeztet, hogy 30 év elteltével is ellenségesség parázslik Európa két fele között, de most van remény a helyzet jobbra fordulására, hála Trump protekcionizmusának. Nagy választóvonalat jelent az uniós csatlakozás 15 éve után is, hogy a keletiek úgy érzik: másodrendű polgárokként kezelik őket. Ebben van is igazság, hiszen életszínvonalban még mindig le vannak maradva. Sokan aggódnak továbbá, hogy a földrész másik fele csupán olcsó munkaerőforrásnak tekinti őket, és hogy a multik nekik rosszabb minőségű árukat szállítanak, mint Nyugatra.
Magyarország és Lengyelország – egykor a változások élharcosa – ma úgy gondolja, hogy Brüsszel igazságtalanul marasztalja el őket, csak azért, mert próbálnak önmaguk lenni. Jogtalannak vélik a politikai és bírósági rendszerüket érő bírálatokat, egyben elfogadhatatlannak tartják, hogy fogadjanak be akárcsak egy pár menedékkérőt is. A feszültségek egy része abból ered, hogy Közép-Európa konzervatívabb, mint az EU régebbi tagállamai. Magyarország esetében az is belejátszik, hogy a kormány úgy érzi: magára hagyták a menekültválság idején. Meg hogy a hatalom legitim felhatalmazást kapott, úgy hogy Brüsszel csak ne avatkozzon be a dolgába.
Ezek az országok ragaszkodnak frissen visszaszerzett szuverenitásukhoz, noha az EU lényege, hogy a közös célok érdekében lemondanak a nemzeti függetlenség egy részéről. Ebből sok félreértés adódik. A kérdés most az, hogy megosztottság eredményeként kialakul-e a mag Európa, illetve a periféria, vagy csupán több idő kell az összeolvadáshoz. Az összenövést egyáltalán nem lehet biztosra venni. De azt sem lehet kizárni, hogy egy új magyar vagy lengyel nemzedék nem tér vissza a liberalizmushoz. Annál is inkább, mert a Brexit és Trump eltéríti ezeket az országokat az atlantista beállítottságtól. Kezdenek az európai szomszédok felé fordulni, és ez bíztató. Mert azt jelzi, hogy az ellentétek csak időlegesek, és hogy a rendszerváltás várakozásai egyszerűen túlzottak voltak mindkét oldalon.
A liberális demokrácia modellje immár nem tűnik legitimnek Közép-Európában – írja a független párizsi Montaigne elemző intézet főtanácsadója, volt nagykövet. Michel Duclos emlékeztet arra, hogy Putyin nemrégiben lejárt lemeznek minősítette a liberalizmust. És biztos, hogy beléptünk az új tekintélyelvűek, az erős emberek, a populisták és más diktátorok korába, ezek a figurák szabják meg mostanság a dolgok menetét. Már csak az az érdekes, hogy egymás után találkozik a többiekkel Trump, Putyin, Erdogan, Orbán és így tovább. Meg hogy ők miként közelednek egymáshoz, milyen ellentétek vannak köztük.
Egyesek közülük rutinos diktátorok, mások eltévelyedett demokráciákat irányítanak, De az biztos, hogy antiliberális eszközökkel dolgoznak, rendszerükre jellemző a nacionalizmus, a kleptokrácia, a hatalom központosítása, a szabadságjogok megkurtítása, a jogállam megvetése és az a szöveg, hogy a népet képviselik. A nyugati populizmus keleten és délen is megerősítette az irányzatot. A hullám csúcsát Trump jelenti, aki legalizálja a tekintélyelvűséget, mivel fölöttébb vonzódik az autokratákhoz, ugyanakkor teljesen közömbösek számára a demokratikus értékek, miközben elutasítja Kína hegemón törekvéseit.
Ez az új, tekintélyelvű világ nem fehér és nem fekete, ám mégis egyazon úton halad Orbán és Erdogan. Putyin pedig közismerten finanszírozza az európai tervet elutasító szervezeteket. Ebben a helyzetben mégsem tanácsos ideológiai keresztes hadjáratot indítani, mert egyfajta hibridrendszer formálódott ki. Így el kell kerülni a tömbök összecsapását. De azt sem szabad hinni, hogy nem fordul meg a széljárás, elég, ha Hong Kongra, Moszkvára, vagy az isztanbuli választás eredményére gondolunk. Mind arra utal, hogy a tekintélyelvű modell elkerülhetetlenül válságba jut. És még ha a fejlett államokban a középosztályok kételkednek is a liberalizmusban, a civil társadalom sok helyütt szembe száll az autokrata rendszerekkel.
Meg kell védeni a liberális demokráciát. Ehhez először a liberalizmust kell végiggondolni, így lehet visszatalálni a demokrácia legitimációjához, ami ma már nem olyan nyilvánvaló, int 1989-ben volt.
A nyugati politikai pártok számára fölöttébb kockázatos elfogadni bármiféle támogatást Oroszországtól vagy Kínától, mert ott nincs különbség a magánszektor és az állam között. Ám ha valaki mégis belebocsátkozik egy ilyen ügyletbe, az minimum naiv, de legrosszabb esetben nemzetbiztonsági fenyegetést jelent. Erre figyelmeztet a londoni RUSI elemző intézet munkatársa, aki a Szovjetunió bukása idején Moszkvában élt. John Kampfner felhívja a figyelmet arra, hogy a német AfD rajta van a Kreml fizetési listáján, miközben az orosz kormány mindent megtesz Merkel meggyengítésére és a szélsőségesek megerősítésére.
Hasonló jelenséget tapasztalni Franciaországban is. Az olasz radikális pártok azt csinálják, amit Moszkva kér tőlük. Magyarország már jóformán ismét az oroszok csatlósa. Sőt, már melegedőben van a korábban ellenséges lengyel-orosz viszony is. De Nagy-Britanniának sem szabad azt hinnie, hogy Putyin nem akarja megosztani. A pénzen befolyást szoktak venni. Vonatkozik ez az orosz elnökre, illetve megbízottaira, akik sokszor rendszerellenes emigráns oligarchaként jelennek meg a színen. Az államfő nem is igyekszik leplezni, hogy Európa egységére tör, próbálja megrendíteni a bizalmat annak intézményei iránt. Ennek csak egy mozaikja a Brexit. És itt nem arról van szó, hogy a kormányok szorosabb kapcsolatokat alakítsanak-e ki Moszkvával diplomáciai vagy stratégiai megfontolásokból. Ám a pártok számára ugyanez életveszély.
