A hóbagoly felhőtlenül boldog volt. Naphosszat üldögélt a magas fenyőfa egyik kényelmesen hullámzó ágán, szemlehunyva szippantotta be az erdő vibrálását és Maria Callas operaáriákat hallgatott régi felvételekről. Néha látogatásképpen átrepült egy másik hóbagolyhoz, vagy hozzá jött valaki. Így aztán órák hosszat együtt hallgattak zenét, hintáztak és figyelték az erdő életét. Minden csodás volt. Nem érezte úgy, hogy az élet permanens inzultus és tortúra lenne.
Egy nap azonban beütött a katasztrófa.
Két kiránduló rendezkedett be uzsonnájuk elfogyasztására a hóbagoly helyrajzi számmal nem rendelkező lakhelye alatt és közben a klímaváltozásról beszélgettek. Ilyen szavakat használtak: globális, szén-dioxid, metán, olvadás. Ez egy teljesen új frazeológia volt a Libiamóhoz, Habanerához, Mio babbino caróhoz képest.
Érdektelennek tűnt a beszélgetés. Csak a hóbaglyok emlegetésekor kapta fel a fejét. Valami olyasmit mondtak, hogy nagy veszélyben van. El nem tudta képzelni, mi jelentene rá veszélyt, de aztán lassan világossá vált, hogy ő a kihalás szélén tántorog. Ez mellbevágó volt. Majdnem le is zuhant meglepetésében a kényelmes fenyőágáról, de utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodni Maria Callas trillázásába.
Teljesen kiborult, mert ez a kihalósdi új volt számára. Ezért elhatározta, hogy megőrül.
Nem tudta, hogy kellene nekikezdenie. Meglehetősen járatlan volt ebben az ügyben. Hosszas gondolkodás után arra jutott: megőrülni a legjobban vad tivornyán vagy eszement tohonyán lehet. Nem volt világos előtte a két szó közötti különbség, ezért az Értelmező szótárhoz fordult segítségért. Ott az állt, a tivornya „zajos, vad mulatozás”. A tohonya „nagy darab, lomha nehézkes”.
A tivornyát rokonszenvesebbnek találta, főleg, mert azt nem egyedül kellett csinálni, és amióta megtudta, hamarosan meg fog halni, valahogy már nem esett olyan jól magányosan merengeni a természet lágy ölén. Így vendégeket akart hívni a tivornyázáshoz, csak nem tudta, kiket. Hóbagoly lévén főleg hóbaglyokat ismert, de tekintve a nem túl kedvező híreket, nem akart olyan társaságot, akikkel együtt szomorkodnának és nem dorbézolnának az Értelmező szótár útmutatásai szerint.
Végül a fehér egereket hívta meg. A fehér egerekről tudni kell, hogy olyanok, mint az az egyszeri parasztfiú, aki semmire sem vitte, ezért kivándorolt Svédországba még a nyolcvanas években, ahol szintén nem vitte semmire, de amikor hazajön, a falujában százeuróst dob a perselybe.
A fehér egerek semmire sem vitték, csak arra, hogy különféle fényesre pucolt laboratóriumban kísérletezzenek velük, de ettől ők úgy viselkednek, mintha kémiai Nobel-díjuk lenne.
– Höhö – röhögött a legellenszenvesebb, amikor megtudták, mi is adta a tivornya apropóját – nem a hóbaglyok, hanem a hópárducok fognak kihalni, höhö.
A hóbagoly úgy érezte, mindjárt megőrül. Ahelyett, hogy békésen hintázna kedves fenyőágán a Maria Callast hallgatva, ezekkel az ocsmány dögökkel tivornyázik, amiről viszont fogalma sincs, hogyan kellene csinálni. De sajnos az élet kegyetlen és nem elég, hogy ilyen banális félreértés áldozata lett, hanem hóbaglyunk még azt sem tudta, hogy megőrülni csak a tizenkilencedik században lehetett. Ugyanis ez az állapot olyan körülményeket kíván meg, amelyekkel a korábbi évszázadok még nem és a későbbiek már nem rendelkeznek. Így nem marad más, mint a nevetséges erőfeszítés. A permanens inzultus és tortúra. Ráadásként a fehér egerek és a bizonytalan szemantikai lábakon álló tivornya.
Ezért a hóbagoly elhatározta, jól fogja érezni magát. Kerüljön bármibe is.
Más szóval, az érzések korrupciójában kezdett el lubickolni. És élvezte.
– Follie! Follie! – énekli Maria Callas.
