Mi ösztönözte, hogy folytatást készítsen a Mi ez a család?! című komédiájának?
Magának az első résznek nem volt igazán főszereplője: adott volt egy csapat gyerek, akik összefognak és kiosztják a hülye felnőtteket. Az Álomnagyi már ebben a filmben is jelen volt egyfajta háttérszereplőként. A filmet nézve felfedeztem, hogy Chantal Ladesou alakítása mennyire energikus, és talán az ő karaktere köré is lehetne egy komédiát kerekíteni. Mindemellett az első rész jól teljesített a mozikban, ez pedig folytatásért kiáltott, vagy ha úgy teszik, lehetővé tette, hogy újra összetrombitáljam a hét rosszcsont gyereket, akikkel, mint ahogy először is, másodszor is élmény volt forgatni. Végül, és nem utolsósorban, én hosszú évekig rendező asszisztens voltam és tudom, mennyivel jobb a rendezőnek, ha nem kell megszakadnia a munkában: azért is jó, ha van egy központi karakter, mert akkor egy színész cipeli a produkció terhét.
Lehet, hogy lesz harmadik rész is?
Nagyon sok karaktert lehet ebben a történetben kiemelni. A lehetőségek végtelenek, különösen, hogy a kész filmmel is lehet csodákat művelni. A Mi ez a család?! német forgalmazója úgy szinkronizálta le a filmet, hogy a gyerek narrációját egy felnőtt hanggal helyettesítette be. Rá sem ismertem a saját filmemre.
Az Álomnagyi megnyilvánulásai nem túlságosan politikailag korrektek…
Sokszor nekem is szólnak a srácai, hogy „figyeljek oda”, pedig én még nem is vagyok nagypapa! A fiatalok már egy teljesen más világot élnek meg, melyben, mi, idősek csak mellékszereplők vagyunk: sokszor nagyobb hülyeségeket csinálunk, mint a gyerekeink. És igen, sokszor a poénjaink már nem politikailag korrektek.
Az Álomnagyi vígjáték, ám nem lehet attól elvonatkoztatni, hogy a komédia forrása a széthullott családok.
Pontosan. Az én családom nagyon konzervatív, sosem volt semmiféle válás. Aztán meg kellett élnem, hogy pont én törtem meg ezt a hagyományt. Az első résszel sokat turnéztam Franciaországban és nagyon meghatott, amikor gyerekek jöttek oda hozzám és megköszönték, végre megmutatta valaki, hogyan baltázzák el a szüleik az életüket és milyen nehéz velük együtt élni. Ezek a kölkök átgondoltabban viszonyulnak a realitáshoz, mint a mostani szülő-generációk. Hiszem, hogy egy komédia akkor igazából erős, ha egyúttal komolyan is vehető. Muszáj arról beszélni, hogy Franciaországban minden második házasság válással végződik, és ez nem jó a gyerekeknek. Ez a valóság, erről pedig még egy zsánerműben is beszélni kell. Valami nem attól lesz sikeres, hogy dajkameséket fogalmaz meg nem létező dolgokról.
Gondolom, idegesíti, hogy a szakma és kritika legtöbbször a drámát nemesebb műfajnak tartja a komédiánál.
A kedvenc definícióm a filmkritikusokra: azok a fazonok, akik sötét, nyomasztó és alulfinanszírozott filmeket kedvelnek. És higgye el, nincs ezekkel semmi bajom, mert első asszisztensként a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt: Claire Denis, Leos Carax vagy Chantal Akerman. Teljesen helyénvaló, hogy a globális értelmiség elismeri ezeket a műveket, mert művészi értékekkel bírnak. Ami nem tetszik, hogy azok a kritikusok, akik odavannak ezekért a művekért, egyszerűen utálják a kommersz, piaci alapokon működő filmeket. Persze kivétel, ha a film amerikai. Ez nagyon furcsa. Volt olyan kritikus, aki azt rótta fel nekem, hogy a Mi ez a család?! -ban miért mindenki gazdag? Mert nekik van pénzük válni. Nem írják majd be arany betűvel a nevem a filmtörténetbe? Nem baj, a filmjeim őszinték.
Első asszisztensként kivel volt a legnehezebb?
Szerettem ezt a munkát, a rendezőimet pedig tiszteltem. Mindemellett minden forgatás nehéz. Nem is tudnék kiemelni olyan, ami legnehezebb volt. Más szempontjaim vannak. Például készítettem két filmet Carax-szal. Nála egy produkció két-három év, ez sok idő. Mivel ő nagyon delikát alkotó, elterjedt rólam, hogy jól kezelem a problémás embereket. De nem őrültem meg: ha egy rendező azzal keresett meg ezek után, hogy vele nehéz együtt dolgozni, akkor azonnal továbbálltam. Egy alkalmat sajnáltam: amikor Jacques Audiard hívott. Miatta bármit elviseltem volna, de akkor én magam is rendező voltam, így nem tudtam elvállalni a munkát.
Saját rendezéseit forgatókönyvíróként is jegyzi. Honnan jönnek a legjobb ötletek? Van elképzelt nézője?
Nincs. Egy kérdésem van: mekkora a költségvetés? Első asszisztensként az volt a legnagyobb felelősségem, hogy átlássam: vajon a rendelkezésre álló büdzsével hogyan valósítható meg a film. Például, ha valaki azt mondja nekem, hogy nincs több kétmillió eurónál, akkor nem írok egy olyan látvány sci-fit, ami tizenötbe kerülne. Egyszóval, én nem nem tudok azokkal a felkérésekkel mit kezdeni, hogy írjam azt, amit szeretnék. Én nem magamnak készítek filmeket – mint egyesek.
