Hogy hosszú távon mennyire lehet sikeres Vlagyimir Putyin külpolitikája, mennyire látszat vagy valóság Oroszország geopolitikai térnyerése, arról már megoszlanak a szakértői vélemények. Számos tényező az ő malmára hajtotta a vizet, de mindenekelőtt talán Donald Trump amerikai elnök ámokfutásának és az Európai Unió egyértelmű külpolitikája hiányának köszönheti viszonylag könnyen elért diplomáciai sikereit. Ebben a térnyerésben Magyarország és a magyar kormányfő kétségtelenül hasznos eszköz évek óta. Orbán Viktor kiválóan alkalmas arra, hogy akadályozza az Európai Unió egységes külpolitikai irányvonalának kialakítását, és lehetőséget adjon az orosz elnöknek, hogy felmutathassa a nagyvilág előtt, ő nem minden uniós országban persona non grata.
Moszkva és a Nyugat viszonya már a Krím-félsziget orosz bekebelezése előtt is rohamosan romlott a putyini rezsim egyre inkább önkényuralmivá válása miatt, a 2014-es annexió és a kelet-ukrajnai orosz beavatkozás miatti szankciók azonban új fejezetet nyitottak ebben a viszonyban. Putyin gyorsan kompenzálni tudott: a szíriai orosz katonai beavatkozással egyértelművé tette, hogy Oroszország nélkül nincs szíriai rendezés, a Kremllel számolni kell a Közel-Keleten.
A pálya azonban igazából Donald Trump 2016-os hatalomra jutásával nyílt meg előtte több fronton is. Miután 2017 januárjában Trump beköltözött a Fehér Házba, sorra adta fel a magas labdákat Putyinnak. Először a csendes-óceáni térség szabadkereskedelmi egyezményéből léptette ki Amerikát, megnyitva az utat ebben a térségben is Putyin előtt. Időközben látványosan megerősödött az orosz-kínai stratégiai kapcsolat, sőt, történelmi jelentőségű közeledés ment végbe az orosz-japán kapcsolatokban is. India szintén közelebb került Oroszországhoz. Ehhez járult Trump kiszámíthatatlansága az észak-koreai fegyverkezés kapcsán, azt a benyomást erősítve a csendes óceáni térség országaiban, hogy Oroszország az egyetlen kiszámítható, megbízható partner.
Trumpnak köszönhetően Putyin fokozatosan olyan geopolitikai előnyökre tett szert a Közel- és a Távol-Keleten, amiről talán maga sem álmodott. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki az információs hibridháború, amely a láthatatlan orosz kiber- és trollhadsereg révén nemcsak az amerikai elnökválasztásba tudott beavatkozni, hanem Európa számos országában is nagy szerepet játszik a félretájékoztatásban, a szélsőséges erők és eszmék térnyerésében.
Az Európai Uniónak elsősorban nem a közel-keleti orosz térnyerés fáj, hanem az, ami a Balkánon történik, az, ahogyan Putyin fokozatosan bekebelezi ezeket az országokat.
A balkáni orosz aktivitás nem újkeletű, de a NATO bővítése erre látványosan ráerősített. Miután az orosz titkosszolgálat által irányított 2016-os montenegrói puccskísérlet csődöt mondott, a NATO-bővítést pedig nem tudták megakadályozni - Montenegró 2017-ben lett az észak-atlanti szövetség tagja, Észak-Macedónia pedig idén februárban, a görög-macedón országnévvita lezárultával írta alá a csatlakozási szerződést -, Moszkva egyre inkább Szerbiára és Aleksandar Vucic szerb államfőre támaszkodva építi ki balkáni hadállásait kereskedelmi, energetikai, biztonság- és védelempolitikai téren egyaránt. Áramlik a térségbe az orosz tőke és fegyver, az uniós csatlakozási álmokról lemondani kényszerülő balkáni országok pedig egyre inkább Moszkvában és Pekingben vélik felfedezni a nagy támaszt.
Putyin egyik legnagyobb külpolitikai sikere, hogy nemcsak az Európai Unió és a washingtoni kongresszus orra alá tudott borsot törni, hanem a NATO-nak is komoly fejfájást okozott, amikor stratégiai partnerségre lépett Törökországgal. A nyugati katonai szövetség második legnagyobb haderejével rendelkező ország - minden előzetes figyelmeztetés ellenére - orosz gyártmányú Sz-400-as rakétavédelmi rendszert vásárolt Moszkvától, és az idén júniusban aláírt újabb szerződés értelmében Törökország az Sz-400-as közös gyártásában is részt vehet majd.
Putyin egyébként a szaúdiakkal is megállapodott Sz-400-asok eladásában, ami azt sugallja, hogy az Egyesült Államok leghűségesebb közel-keleti partnere szemében szintén felértékelődött Putyin
Oroszországa.
A Krím bekebelezése és a nyugati szankciók életbe léptetése óta talán csak a dél-amerikai kontinensen gyengült Moszkva befolyása a venezuelai Chavez-Maduro-, illetve a bolíviai Morales-rezsim gyengülésével. Afrikában viszont, ahol a Szovjetunió szétesésével nagyrészt megszűnt az orosz befyás, és annak helyét fokozatosan a nyugati, valamint a kínai tőke vette át, Putyin most már látványosan igyekszik visszaszerezni az egykori elveszített pozíciókból. A Szocsiban minap megrendezett első orosz-afrikai csúcstalálkozón Putyin úgy fogalmazott, Oroszország kész arra, hogy folytassa részvételét a kontinens stabilitásának erősítését célzó nemzetközi erőfeszítésekben. Azt sem rejtette véka alá, hogy a haditechnikai együttműködés kiszélesítésére számít. Ehhez is megvan a maga térségbeli segítője: miként a Balkánon Aleksandar Vucic vagy az Európai Unióban Orbán Viktor, úgy Észak-Afrikában Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnök hathatós segítségére számíthat.
