Nem lőnek a Dunába
és szabadon szólhatok,
elmondhatom ki vagyok,
hangyaszorgalmú tücsök.
Azt üvöltöd, ez a te városod,
a te esőerdőd, a te földed.
Igen, ez mind a miénk,
mint az ’56-os forradalom hosszú árnyéka,
a saját árnyékunk,
megijedünk tőle, már hogyne,
magunk vagyunk a veszély.
Kelepcében az őrült majom,
szabad lenni nem tud,
a földet szétrombolni képes,
paradigmatikus vakság,
csontsovány jegesmedvék olvadó jégtáblákon.
Ma más szomorúságokra gondolok, nem rád.
Nagyon fáj és nincs bocsánat,
de nem lőnek a Dunába és szabadon szólhatok,
ha meglátlak, elmosolyodok,
elmondhatom ki vagyok,
hangyaszorgalmú tücsök,
mondogatnivaló szót gyűjtögető szógyűjtögető,
aki dalland, mint Arany János.
Közép-európai magyar mesemondó,
kicsit amerikai is,
előjogokban dúskáló fehér férfi,
elragadó, okos nők árnyékában,
na jó, férfiakéban is,
árnyékuk, mint a fáké.
Fává változó anyám ’56-ban húszévesen
teherautóval stoppolt Pestre
a faluból, ahol tanított,
mielőtt Kerouac útiregénye legalább cenzúrázva
megjelenhetett Amerikában.
Nagybátyám 15 évesen látta a mellette
álló ember fejéből spriccelő vért.
Mi, fiatalabbak, ilyet nem láttunk.
Bátyám ’62-ben született, én ’64-ben,
Bibó ’63-ban szabadult a börtönből.
A gyökerek, a Roots a Csengery és a Király sarkán,
erőszakmentes telitalálat,
az antikvárium mellett, ahol felnőve
összeszedtem az összes Rejtőt,
a pesti utca zsenialitása,
ilyen gyökerekkel hagyjuk már,
hogy ki haladó halandó és ki konzervatív,
Micimackó rég megkérdezte a választ:
Mindkettőt lehet?
Költő dédapám Arany Jánosról írt esszéket,
télikabátját ráterítette egy hajléktalanra,
a fehérterrorban a szegedi Csillagbörtönben
a fejébe verték a szemüvegét,
a Lipótmező lett menedéke,
nyelvekre tanította az orvosok gyerekeit.
A zárt osztály közelsége. Nem lőnek a Du…
Félelem, félelem, az elutasítástól való
félelmemben elutasítalak, észre sem véve,
hogy elutasítalak mielőtt célbaérnénk,
mint egy másnak szánt, röptében elkapott bók!
Nagyon fáj és nincs bocsánat,
de nem lőnek a Dunába és szabadon szólhatok,
ha meglátlak, elmosolyodok,
elmondhatom ki vagyok,
hangyaszorgalmú tücsök!
„A leopárd lélegzik – végre!”
(Emily Dickinson)
Az ország lélegzik – végre!
Mesélsz te is magadról?
***
Mesélsz te is magadról?
Történetei annak vannak,
aki elmeséli őket.
Ölelésről szólj nékem múzsa,
barátiról, vagy szerelmesről,
bárhol is legyen a határ.
Szárazak a szemeim,
nézni akarok velük,
petrigyurisan nézelődni,
mintha lenne napsütötte sáv.
A fák, és az általunk még el nem pusztított
más élőlények védelmében
azt mondod, százéves fa
száz év alatt lesz száz éves.
A teremtés koronáját ez nem érdekli.
A fákat is társtettessé tesszük.
Amerikában felakasztott fekete férfiak
voltak a furcsa gyümölcsök,
láthatatlan emberek,
Ralph Ellison regénye ’52-ben,
még akkor is alkotmányos volt
a feketék elkülönítése!
Nina Simone dalai,
a mi Európánk,
a legnagyobb volt gyarmatosítókkal
és rabszolga-kereskedőkkel – jó üzlet volt,
az általuk is összetört
közép-európai olvasztótégelyünkkel,
csoda, ha mindent átjár a félelem,
mint huzat a házon?
„Ugye nem lesz politikai az interjú?”
– kérdik a klímakonferencián.
„Maga is slammel?” – kérdik a slam EB után
a Ludwig Múzeum slam estjén.
„Oh, akkor magát is meghívjuk!”
Azóta is.
„Ez a fiú fél” – mondja rólam
egy ékszercsontú lány régi bulibeli tánc után.
Megy a 18 éves Petri ’61-ben a napsütötte sáv felé,
Nagy Imre és társai három éve jeltelen sírban,
közép-európai Antigoné,
újratemetésük katarzisa a múlté,
megint abban a sírban vagyunk,
és gazzal benőtt zsidó temetőkben.
Szárazak a szemeim,
nézni akarok velük,
petrigyurisan nézelődni,
mintha lenne napsütötte sáv.
Ölelésről szólj nékem múzsa,
hogy előszedhessük egymásból
az elrejtett szeretetet,
Langston Hughes-zal, a Harlem Renaissence
jazz költőjével,
aki az öreg Abraham Lincolnt szólítja,
Oooooooooooooold Abe!
Setét Jenővel, aki azt mondja, embernek még
fiatal, cigánynak már öreg,
Soros Tivivel, aki hamis papírokkal bújtatta
Gyuri fiát és sokakat,
apámmal, aki azt mondta,
veszekedéshez kettő kell,
és ha tettünk valamit, ezt:
„Csapás a kapitalizmusra.”
Bátyámmal, aki szerint minden gondra van
megoldás, és nem kell félnem a magánytól,
fává változó anyámmal, aki agyérgörcse óta
kérdi, amit az ország is kérdezhet:
Mit kell csinálni? Ki tudja megmondani?
És elslammeli a választ:
„Kell valaki, aki előszedi az emberekből
azt az elrejtett szeretetet, ami bennük van,
de nem mindig valósul meg.”
Előszedjük?
Anyu, hallasz?
Tőled van a kulcsmondat.
