Az energiaellátás zöldítéséről az első körben mindenkinek a tetőn lévő napelem, vagy esetleg a kerti kútba épített hőszivattyú jut az eszébe, pedig az egyedi megoldásoknál léteznek hatékonyabb – egyúttal tehát környezeti szempontból is optimálisabb – módszerek. Európában az energiaátmenet fő mozgatórugója az uniós szabályozás, amely prioritásként számol a távhőrendszerekkel. Az elsődleges jogi keret, vagyis az energiahatékonysági irányelv egyértelműen előírja, hogy ahol műszakilag megoldható, „a lakóövezeteket és a termelési folyamataik során hőt fogyasztó ipari üzemeket csatlakoztatni kell a helyi távfűtési/távhűtési hálózatra”. Az épületek energiahatékonyságáról szóló irányelv pedig úgy fogalmaz: „A tagállamok biztosítják, hogy a nagy hatékonyságú alternatív rendszereket (kapcsolt energiatermelés, táv- vagy tömbfűtés és -hűtés, hőszivattyúk) megfontolják és figyelembe vegyék”.
Az EU nem véletlenül, és nem is valamiféle félreértelmezett iparági lobbiérdekből teszi a tétjeit a távhőre. A csővezetékek szigetelésének megoldásával a távhőrendszerek kis hőveszteségű, alacsony kibocsátású és nagyon megbízható hőellátási megoldássá váltak, amelyeket ráadásul a lakosság is szeret. Ebből is adódik, hogy míg a korábbi évtizedekben kétségkívül mutatkozott némi eltolódás az egyedi fűtés felé, újabban egyértelműen a távfűtés reneszánsza tapasztalható. A hazai lakóépület-állomány 16 százaléka távfűtött, ami magasabb az EU-átlagnál, de alacsonyabb néhány baltikumi nagyváros vagy a szomszédos Bécs értékeinél, Skandináviában pedig az 50-60 százalékos arány sem ritka. Európa nyugati és északi részében a távfűtés olcsóbb a gáznál, ami növeli a népszerűségét. A távfűtő rendszerek hője jellemzően a kapcsolt hőerőművekből származik, azok hatékonyságát javítja (a kapcsoltan áramot és hőt is termelő erőművek hatékonysága akár a 90 százalékot is eléri, azaz akár másfélszer akkora is lehet, mint a legkorszerűbb, ám kizárólag áramot termelő gázerőműveké), de egyre gyakoribbak a geotermikus, hőszivattyús távfűtő művek is. A relatíve olcsó fűtőanyag révén a távfűtés ára nem fölfelé, hanem lefelé mozog.
Szintén a távhő mellett szól, hogy a központi fűtőművekben viszonylag egyszerű átállni egyik fűtőanyagról a másikra, vagy éppen a különféle fűtési módok (nap, földhő, biomassza) kombinációjára. További előny, hogy aki távhővel fűt, annak nem kell számolnia a kémények kivitelezésével, karbantartásával, bélelésével kapcsolatos költségekkel, valamint a kazán-, a gázrobbanások, a szén-monoxid-mérgezések kockázataival. Ha van a közelben távhővezeték, és a csatlakozás megoldható, illetve ennek költségei is elfogadhatóak, a lakásban lévő cirkórendszert a csövek összekapcsolásával rá lehet kötni a távfűtésre.
Az európai távhőreneszánsz számos meggyőző példát kínál. Az osztrák távhő-sztori valódi sikertörténet: a kapcsolt energiatermelés magas hatékonyságának és a távfűtés terjedésének köszönhetően Bécs levegőszennyezettsége 2003 óta megfeleződött, ami visszaköszön abban is, hogy az osztrák főváros az európai élhetőségi rangsor élére ugrott. Hollandiában igen alacsony szintről startolt a távhőellátás, de gyors az előrehaladás. Az állam 10 éves lakásépítési programjában az épülő lakások 60 százalékában távfűtést alkalmaznak. Dániában a 90-es évekre a távhőszolgáltatás részesedése 40 százalékkal nőtt, miközben a fűtési energiafelhasználás kimutathatóan csökkent. Az egész világon Dániában a legmagasabb a távhő aránya, és a távfűtési rendszereken belül a hőszivattyúk részesedése. Franciaországban, Párizsban működik a legkiterjedtebb európai távhőrendszer, immár 1927 óta, méghozzá kizárólag piaci alapon: támogatás nélkül is versenyképes az összes többi fűtési móddal.
Ami a fejlesztési lehetőségeket illeti, az irány egyértelműen a kapcsolt energia- és hőtermelés további térfoglalása, illetve az alternatív (zöld) fűtőanyagok előtérbe kerülése a távfűtésben. Az indok – a gazdasági szempontokon túl – itt is a környezetvédelem: a FŐTÁV felmérései szerint Budapesten mintegy 45 ezer gáz-, illetve szilárd tüzelésű háztartás távhőre kapcsolása évente megközelítőleg 67 ezer tonna szén-dioxid-kibocsátás-csökkenést eredményezne, és további 80 tonnával kevesebb egyéb káros anyag kerülne a légkörbe. A megújuló energiaforrások részarányának tervezett növelésével évente 150-170 kilotonna szén-dioxid-kibocsátás maradna el. Ezt a célt szolgálná az óbudai telephelyre felépíteni tervezett 20 megawattos (MW) biomassza fűtőmű is, amely szén-dioxid-semleges módon állítana elő hőenergiát távfűtési célokra.
