Valamikor a nyolcvanas évek közepén az akkor legnépszerűbb fiatal humoristák a Tatai Edzőközpontban léptek fel. Nádas és Boncz – szokás szerint – az utolsó pillanatban estek be a haknira, fogalmuk sem volt, kik ülnek a nézőtéren. Boncz kezdett. „Csak annyit hallottunk, hogy beszél a Géza, a közönség pedig vagy síri csendben ül, vagy csendben sustorog – meséli Nádas György. – Géza hat perc után lejött a színpadról. Kérdeztem, mi van? Azt mondta, semmi, menj be, majd meglátod. Nem akarom sokáig húzni a sztorit: a mongol birkózó-válogatott ült a nézőtéren. Amit Géza mondott, azt először lefordították oroszra, aztán oroszról mongolra. Géza pedig ilyeneket mondott: 1938., Moszkva, sztálingózik a hó. Egy kocsmából halk muzsikok szűrődnek ki. Ezen még magyarul is gondolkodni kellett, képzelhetik, milyen jól szórakoztak a mongolok.”
Csak Örkény és Sándor Gyuri
Boncz Géza szegedi volt, bár a romániai Nagybányán született, 1943-ban. Két évvel később azonban a család átköltözött Szegedre, úgyhogy onnantól kezdve számára Szeged volt a világ közepe. Itt járt iskolába, és itt szerzett rádió-, villamossági, műszakicikk-eladói szakképesítést. Ő és az iskolák nem kedvelték túlzottan egymást – a legenda szerint az ország összes középiskolájából ki volt tiltva –, nem is lelkesedett túlzottan az iskolapadért, annál inkább a színpadokért. Zenésznek indult, 1967-ben a salgótarjáni könnyűzenei fesztiválon nagy sikert aratott a szegedi Kristály zenekarral. Egy Villon-balladával léptek fel, amelynek szövegét ő írta. A zenélést később se hagyta abba, az Atléta Trióval (Fogarasi Jánossal és Lehr Ferenccel) főleg zenei paródiákat játszottak, ahogy tíz évvel később a humoristákból álló Aladdin és a Skodalámpával is.
„Megtelt felügyelő sietve megigazítja felöltőjét. Pisztolyát csőre töltve a hóna alá dugja, majd kihúzza. Harmincnyolc kettő. Lázasan gondolkozik. Az asztalhoz lép, kihúzza a fiókot. Benne régi és új lenyomatok.” A hatalmasra nőtt, melós külsejű, bajszos fiatalember 1974-ben, az első Humorfesztiválon lett igazi humorista. Persze addig is az volt, csak kevesen tudtak róla. „Döbbenetesen más volt, mint amit az akkori közönség a Ludas Matyiban vagy a jelenetes világban megszokott – mondja Sinkó Péter, aki ugyanazon a versenyen tűnt fel és győzött, Farkasházy Tivadarral. – Egyfajta asszociatív humort hozott, amit a színészek ki is köptek. Slendrián módon gépelt, ha az ember megnézte a kéziratot, olyan volt, mint egy rosszul papírra vetett vers. De minden sor végén ott volt a poén. Emlékszem, voltak próbák, és az egyik színész elkezdte olvasni Géza szövegét, de nem értette. Akkor Marton (Marton Frigyes, a Rádiókabaré alapítója és főrendezője – K. P.) kikapta a kezéből, ez tévedés, mondta, és adott neki egy másikat. Gézáét meg odanyomta Bodroginak. Bocsánat, ez a tiéd. Bodrogi azonnal ráérzett, és megértette, hogy ezt nem úgy kell olvasni, mint a régieket, hogy főúr, tálalva van. Ez valami egészen más volt, de baromira értékes.” Onnantól kezdve főleg Bodrogi Gyula olvasott Bonczot, a közönség pedig kilóra meg volt véve. Boncz azon a Humorfesztiválon harmadik díjat nyert, de a következőn – Nádassal és Markossal – végleg befutott.
Boncz humorának nagyon is volt előzménye a magyar irodalomban. „Ez egy folytatásos műfaj, nem szégyen valakiből meríteni – mondja Gálvölgyi János, aki később maga is olvasott Boncz-szövegeket a rádióban. – Sándor György és előtte talán Örkény élt ezekkel a furcsa tőmondatos csavarokkal, amiket Boncz zseniálisan fejlesztett tökélyre.” Sinkó Péter állítja: Boncznak „fordítva volt bekötve az agya, mint másnak”, ha ketten láttak valamit, ő biztosan teljesen másképp reagált rá. Elképesztő szófordulatai voltak, senki nem tudta, honnan jönnek. Ma már kevesen tudják, de tőle származnak az olyan örökbecsű poénok, mint az „Éljen a megbonthatatlan szovjet–magyar konzerv! Éljen az omnibusz tetején!” vagy hogy „Míg a vendégek az ételre várnak, addig a szakácsok a kézilányokkal gomba mód szaporodnak”. És egyik személyes kedvencem, az „1849-ben Görgey nem várta meg a napnyugtát. Még Világosnál letette a fegyvert”.
A jószívű bivaly
Még az első Humorfesztivál idején mondta róla Gobbi Hilda, hogy „Boncz olyan, mint amikor a szódavíz az ember orrát csiklandozza, és mindenképpen röhögni kell”. Akárhol, akármikor jelent meg, az emberek nem bírták ki röhögés nélkül. Volt valami a lényében, egyszerűen nem lehetett megúszni. „Géza személyiségének varázsa volt. Nem volt jó színpadi előadó, de volt egy olyan bája, hogy ha kiment a színpadra, együtt röhögött vele a közönség. Mintha a negyedik sorból felment volna valaki a színpadra. Elementáris erővel tudott hatni az emberekre – meséli Gálvölgyi János. – Amikor együtt voltak, ő, a Nádas meg a Markos, megállt az élet. Volt, hogy csak egymásra néztek, és nem tudták folytatni. Géza volt a főkolompos ezekben, általában egy szót sem szólt, de mondjuk volt egy mozdulata. Emlékszik még arra a kígyózós mozdulatra, amiből aztán konkrétan szállóige lett? Azt csak a nagy Valakik tudják megcsinálni. A Senkik soha. És Géza igazi Valaki volt.”
„Olyan volt, mint egy bivaly. A bivalyok iszonyatosan erősek, nagyon tudnak húzni, de ha meglátnak egy pocsolyát, akkor beleülnek – mondja Sinkó. – Géza is ilyen bivaly volt, imádta a kabarét, a csapatot, de ha eszébe jutott egy poén, azt a legnagyobb gondolkodós csendbe is képes volt belemondani. Nem érdekelte, hogy ki él meg utána belőle.” Nagyon sokan éltek belőle. Az első kabaréfellépése után mindenki vele akart dolgozni. Hallatlanul nyugodt és nagylelkű ember volt, a legnagyobb „primadonnák” is szívesen fogadták a poénjait. Évekig dolgozott például Hofi Géza gegcsapatában is.
Boncz nemcsak a humorban volt jószívű, ő annak született. „Jellemző volt ránk akkoriban, hogy egy vasunk sincs, de közben úgy éltünk, mint a dzsentrik – emlékszik vissza Nádas. – Számomra teljesen evidens volt, hogy ha nekem volt egy fellépésem, csak úgy vállaltam, hogy Géza is jön. Ő ezt úgy hálálta meg, hogy ha mondjuk a rádióban kapott 2000 forintot, azonnal hívott, hogy odaadja az ezrest. Nagyon nagy lelke volt.”
Egy feles papucsban
Az ital vitte el, mint annyi kortársát. Hogy miért ivott, az ma már mindegy is. Legendás ivó volt. Egy pályatárs meséli, hogy ha vidéki fellépésre mentek, mindig pontosan tudni akarta, hány kilométer az út. Tudniillik volt egy rendszere, amivel a távolságot vodkában lehetett mérni. „Amikor Szegeden járunk, mindig elmegyünk Géza emléktáblájához. Megsimogatjuk, és mondunk neki pár szót – meséli Gálvölgyi. – Beteg volt. Az ő forgatókönyve így volt megírva. Sajnos nem ő írta, mert akkor viccesebb lett volna. Nagy kár érte.”
Két fia született, nekik sem lehetett egyszerű elfogadni a tényt. Pedig a családjára mindig támaszkodhatott (volna), imádták őt, és ő is a családját. Bátyja, dr. Boncz István (barátainak Sityu,) a nemzetközi hírű pszichiáter nemrég ment el. Állítólag neki is isteni humorérzéke volt. A legenda szerint, amikor egy skizofrén betege érkezett, a papírjaiból felnézve csak annyit mondott: az utolsó majd csukja be az ajtót. Az író Darvasi Lászlónak pedig nemrég egy kabaréfelvétel kapcsán jutott eszébe Boncz Géza. „Sityu sokat mesélt a nagyszerű Gézáról, akiről most is láthattam, hogy a visszafogottságban érdekelt, nagyon jó verbális ritmusérzékkel vitte el a balhét.”
„A legszomorúbb az, amikor egy értelmes ember rájön arra, hogy ez így nem folytatható, de képtelen másképp folytatni – mondja Sinkó Péter. – És néha milyen egyszerű dolgokon múlik: Géza olyan házba költözött a Városmajorban, ahol a földszinten egy presszó volt. Papucsban tudott leugrani meginni egy felest.”
Külsejével ellentétben Boncz rendkívül művelt ember volt. Rengeteget olvasott, az utolsó éveiben főleg a keleti filozófiákat és a buddhizmust tanulmányozta. Barátjával, Nádas Györggyel egyszer Amerikába utaztak, ahova Géza egykori haverjai hívták meg őket. Nem feltétlenül a fellépés volt a lényeg, hanem inkább hogy Boncz egy kicsit jól érezze magát – meséli Nádas. „Hogy értették-e a humorát? Aligha. Egyébként éppen tegnap emlékeztünk meg róla a Rádiókabaréban. Csak egy írását olvastam fel, nem is lett volna értelme többnek. A közönség már túlságosan le van butítva ahhoz, hogy képes legyen befogadni Géza legjobb dolgait. És ez nagyon szomorú.”
