Önök mikor sétáltak legutóbb a Városligetben? Én vasárnap délután, így a legfrissebb élményeim alapján állíthatom: ha elkészülnek a már épülő múzeumok, lesz nagy csodálkozás azok körében, akik hittek a látványterveknek. A rajzokon oly lebegő, zöldbe simuló, fák között megbújó házak a valóságban drabálisak lesznek, messze túlnyúlnak majd a lombokon, és csak győzzük kerülgetni őket.
Józan kompromisszumnak kínálkozik tehát, hogy az épüljön meg, amit már elkezdtek: az állatkerti Biodóm, az egykori felvonulási térre tervezett Néprajzi Múzeum és a rejtélyes küldetésű Zene Háza mindenképp, hiszen mind kinőtt már a gödörből. Az Erzsébet téri földrengésbiztos mélygarázson ülő kocsma-medence kombó pedig épp elég mementó a jövőnek arról, hová vezet a közös nevezőt nem ismerő kivagyiság.
Más kérdés, hogy érdemes észben tartani: nem véletlenül nem készült el ez az úgynevezett múzeumi negyed az eredeti határidőre, tavaly tavaszra. Az ötletgazdák szándékát rég felülírta a kötélbarátok anyagi érdekét leső számítás. Már évek óta látható, hogy a legkevésbé sem az számít, milyen intézmény hiányzik a kulturális palettáról – akkor Építészeti Múzeum szerepelne ugyanis a tervekben, nem egy akárhanyadik, hamisan régi köntösbe bújtatott színház –, hanem hogy mit lehet nagyon drágán építeni. Ezért nőtt a Néprajzi Múzeum a rajzasztalon akkorára, mint az Országház, ezért bontották le a millenniumkori Közlekedési Múzeumot, ezért bukkannak fel újabb és újabb elemek a hagymázas elképzelések között. Mert a baráti építőket folyamatosan etetni kell, ha tíz évig, ha húszig, mindegy, csak fussa rá a költségvetésből.
Karácsony Gergely győzelme tehát homokszem a gépezetben. Elszánása, hogy a parkból még annyit megőrizzen zöldnek, amennyit lehet, valamelyest megnehezíti a gátlástalan barkácsolást. Viszont kézenfekvő kommunikációs csapdahelyzetet is teremt: mostantól teli szájjal lehet őt okolni olyan kulturális beruházások elmaradásáért, amelyeket Orbán kormánya nem is akart megvalósítani. Elvégre a legfőbb cél persze továbbra is a budapesti olimpia.