A költő földiekkel játszó égi tüneménynek nevezte, a szikár politikatudomány az érzelmi politizáláshoz és a mozgósításhoz sorolja. Remény nélkül se élet, se politika. Ha volt valami, ami az elmúlt kilenc és fél évben megnyomorította a magyarok nem fideszes felének lelkét, az a reménytelenség volt. 2010 óta sokan lemondtak a társadalmi aktivitásról, visszahúzódtak a magánéletbe, vagy ami még rosszabb, el is hagyták az országot. Egyre kevesebben jártak tüntetésekre, egyre gyakrabban jelentek meg a kormány okozta helyzet helyett az ellenzéket ostorozó írások.
Mi, magyarok különösen hajlamosak vagyunk a borúlátásra, de nem is csak Magyarországon vett erőt az apátia: jött a Brexit, Trump, az európai szélsőjobb előretört, a baloldal és a liberalizmus visszaszorult. Két nappal az önkormányzati választás előtt egy európai ország budapesti nagykövetségén a nemzeti identitásról rendeztek beszélgetést, amely gyorsan átcsapott a mind több helyen eluralkodó politikai pesszimizmus okainak fürkészésébe.
Pedig csupán tizenegy éve, hogy egy korábban szinte ismeretlen amerikai alkotmányjogász, egy alig kétéves szenátori múlttal rendelkező, fekete fiatalember két, lényegében ugyanazt jelentő mondással bejutott a Fehér Házba. Az egyik szerint „Meg tudjuk csinálni”, míg a másik: „Változás, amelyben hihetünk”. Mindkettőt egyetlen szóba lehet sűríteni: remény.
A vasárnapi választási eredmények persze az eddiginél több hatalmat, pénzt, befolyást is adtak az ellenzéknek, de a legfontosabb az, amiből eddig a legnagyobb volt a hiány. Orbán Viktor se 2010-ben, se 2014-ben, se 2018-ban nem azért nyerte meg az országgyűlési választást, mert részletes programja megragadta a polgárokat. Programot írni amolyan liberális szokás, amelyet jobb körökben ajakbiggyesztéssel illik lefitymálni. Orbán ereje a felhorgadó érzelmekben van: magyarok vagyunk, mindenki ellenünk, főleg Soros és a migránsok, de mi akkor is kijutunk az Európa Bajnokságra, vagy ha nem, meghosszabbítjuk a kisvasutat Bicskéig, a kutyaúristenit!
Az irracionális érzelmi politizálásról leperegnek a racionális érvek, a mindent laposra taposó úthenger láttán elborzadnak a tévesen az ész fölényében hívő „szemüvegesek”. Az utolsó leoltja a villanyt, ha utoljára is, de meghal a remény, Orbán 2030-ig tervez.
A vaksötétben egyetlen fénysugár is feltűnik, most pedig egy egész köteg érkezett. Ettől még nem lesz világos, de nem sokkal korábban még ennyit sem remélhettünk.
A korábbiakkal szemben a különbség nem a voksok számában van. Az nagyjából ugyanúgy alakult, mint tavaly tavasszal. Az eltérő végeredményt kizárólag az ellenzék közös fellépése okozta. Az ellenzéki egység tehát a remény szükséges előfeltétele.
A remény azonban nem több, mint ami: lehetőség. Csokonaitól tudjuk, hogy egyrészt csalfa, másrészt vak. A most megtalált, de már sokszor csalódott választót könnyebb elveszíteni, mint megtartani, az ősz által most ránk szórt ezer virágból tavaszra már csak emlék marad. A reményt szavak keltik ki, de csak a tettek tartják életben.