Rembrandt Harmenszoon van Rijn halálának 350. évfordulójáról nyáron már megemlékezett a Magyar Nemzeti Galéria, akkor a hazai neoavantgárd alkotók klasszikussá vált Rembrandt-parafrázisaival tisztelgett a holland aranykor festészetének óriása előtt Az önarckép fantomja című kiállítással. Most pedig megnyílt a Szépművészeti Múzeumban a Rembrandt és tanítványai. A múzeum több mint negyven lapot őriz Rembrandt és követőinek rajzaiból, a mester rézkarcaiból csaknem az összes lap megtalálható a múzeum Grafikai Gyűjteményében. A múzeum művészettörténésze, Tóth Bernadett pedig igen elmélyült Rembrandt és tanítványainak világában – minden adva volt a folytatáshoz.
A kiállítás az 1939-es évnél indul egy portréval, amit Rembrandt már beérkezett művészként készített, kőmellvédre támaszkodva, tizianói pózban ábrázolva önmagát. (Az önarckép párhuzamba van állítva tanítványa, a holland Ferdinand Bol 1645-ös rézkarcával, a Tiszt arcképével. Bol annak idején a hírnév és gazdagság tekintetében túlszárnyalta a mesterét.) − Nagyon részletes kivitelezésű, míves rézkarc, ami demonstráció, szemléltetés is a tanítványainak – mondja Rembrandt önarcképéről a kiállítás kurátora, Tóth Bernadett. − Ahogy a monográfusa írta: sokaságával áramoltak hozzá a művészek nemcsak Hollandiából, hanem Dániából, a szomszédos Flandriából is, hogy megtanulják azt a festésmódot, ami sikeressé tette őt. De a festészethez a rajz gyakorlásán keresztül vezetett az út. Ha végignézzük a XVII. századi festészettel, rajzművészettel kapcsolatos traktátusokat, mindegyik azt javasolja: a leendő festők éjjel-nappal gyakorolják a rajzolást. Rembrandtnál azonban nemcsak a leendő festők tanultak, hanem a képzett művészek is, akik elvégezték már az inaséveiket, önállóan alkottak. Egyfajta utóképzésre mentek hozzá, ahogy ő is elvégzett egy féléves utóképzést Pieter Lastmannál.
A korabeli képzőművészeti értekezések elsősorban a jó stílus elsajátítását tanácsolták. − Hiszen ha nem elég kvalitásos műveket másol a tanítvány, akkor az eltanult hibát már nagyon nehéz később kijavítani. Ahogy a kiállítás is bemutatja: amikor az egyes tanítványok az 1630-as 40-es és 50-es években megérkeztek Rembrandt műhelyébe, az ő rajzstílusokon látható lett Rembrandt akkori stílusának visszfénye – teszi hozzá Tóth Bernadett. – A traktátusokban lehet olvasni arról is, mi volt a rajzoktatás hivatalos gyakorlata: a tanítványok először a mester műveit másolták, például rézkarcokat, aztán a festményeit lavírozott tollrajzzal. Utóbbinál az is érdekes, egy színes festményt hogyan jelenítettek meg monokróm változatban − nemcsak a kompozícióra kellett odafigyelni, hanem a fényviszonyokra is. A testeken, az arcokon, a tárgyakon megjelenő fényre. Rembrandt művészetében ez nagyon alapvető. Az aktrajzolásnál is arra bíztatta a tanítványait: nagyon figyeljék meg az alakot körülölelő fényt, a fény és árnyék viszonyaiból kiindulva próbálják plasztikusabbá tenni az alakot. Ám Rembrandt számára nem az ideális akt, az ideális forma volt fontos, hanem az emberi, az ideálistól eltérő.
Rembrandt tanítványainak nagy része a történeti festészet terén szeretett volna naggyá nőni, annak idején ez volt a festészeti ágak hierarchiájának csúcsán. – Ám ahhoz, hogy valaki kiváló történeti festővé váljék, értenie kellett az aktrajzoláshoz, a tájrajzhoz, de a legeslegfontosabb a kompozíció megalkotása volt. Rembrandt műhelyében ez volt a központi téma: ám ő arra biztatta a tanítványait, hogy ne másolják a rajzait, hanem készítsenek variációkat – hangsúlyozza Tóth Bernadett. − A festmények között is találunk variációkat egy-egy témára. Az olyan bibliai témák, mint Zsuzsanna a fürdőben, vagy Sámson apjának Manoahnak az áldozata, többféleképp is megjelennek a tanítványok festészetében, rajzművészetében.
Tóth Bernadett a kiállítást képeit is úgy rendezte, hogy a korabeli festészeti ágak és a rajzoktatás területei köré csoportosuljanak a rajzok, rézkarcok, a mester és a tanítványok művei, és lehetőleg ugyanabban a témában.− Így van portrészekció, és van akt élőmodell után, ami az akadémikus rajzoktatásnak ma is az egyik legfontosabb része. Ám Rembrandt műhelyében ez még különlegesség volt. Az ő korában nem volt olyan magától értetődő, hogy élő, különösen női modell után aktrajzot készítsenek, az akadémiákon a ruhátlan női modell alkalmazása egyenesen tiltott volt. Rembrandt műhelyében erre is volt lehetőség: a tanítványai számára egy raktárhelyiséget is bérelt, amelyet kisebb fachokra osztott be, azokat papírral és vitorlavászonnal egymástól elválasztatva, így a növendékek ott zavartalanul rajzolhattak.
A Szépművészeti Michelangelo-kiállításán, A test diadalán talán meglepődhettünk azon, hogy a reneszánsz művészek csak a legritkább esetben rajzoltak, festettek élő modell alapján, legtöbbször mozgatható végtagú fabábok, viaszfigurák voltak a modelljeik. Rembrandt korában sem volt ismeretlen, hogy az emberi végtagokat gipszöntvény alapján rajzolták le újra és újra, hogy a tanítványok így begyakorolják a plaszticitást, ehhez volt a következő lépés az élő modell lerajzolása. Rembrandt abban is újított, hogy Amszterdam környékén sétákat tett, és az ott, helyben készített vázlatok alapján dolgozott. Ebben is követték a tanítványai: a kiállításon láthatók olyan rajzok, amelyek ugyanazt a tájat ábrázolják, csak kicsit más szemszögből. − És ami még nagyon fontos volt Rembrandtnál: az élet utáni rajzolás – emeli ki Tóth Bernadett. − Rembrandt után fennmaradt egy rajzmappa, ami a nők életét ábrázolja, de nem úgy, ahogy az akkoriban a XVII. századi festőktől megszokott volt, mint például Pieter de Hoochtól, aki lepedőket rendezgető, a kötelességüket végző nőket, háziasszonyokat festett. Rembrandtnál a nők ágyban fekszenek betegen, vagy szülés után, töprengenek az ablaknál, vagy gyerekeket tanítanak járni. A kiállításon is szerepel egy képe szerelméről, Saskiáról, aki ágyban fekszik, talán épp szülés után, mellette pedig Mária halála. Rembrandt nagyon emberi oldalról látta és láttatta a nőket: ezért is a kortársunk. A rajzolás, a tapasztalás, a gondolkodás nála egységben volt, nehéz is felsorolni, hogy mindezek miatt hányféle festészeti irányzatra és művészre hatott Van Goghtól Picassóig. Humánusan, emberi esendőségükben látni és láttatni az embereket: Rembrandtot ez örökérvényűvé teszi.
