Szinpetri álmos kis falu az ország északi csücskében, a szlovák határnál, macskaugrásra az Aggteleki-cseppkőbarlangtól. A közel 300 lelket számláló településen, letérve az országútról, a szegényes porták mögött egy takaros udvarház húzódik, háttérben zölden elnyúló domboldallal, s a csörgedező Jósva-patakkal. Könyvmúzeum – hirdeti szerényen az útbaigazító tábla, pedig micsoda látnivaló! A tárlat hódolat Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának – hiteles rekonstrukciókkal, s túlzás nélkül, páratlan látványosságokkal.
A múzeum az 1400-as időkbe repít vissza, amikor a németországi Mainz városában Johannes Gutenberg feltalálta, egybefűzte a könyvnyomtatás négy alapvető eszközét, a mozgatható, ólomból metszett betűmintát, a nyomógépet, a hozzávaló nyomdafestéket, valamint az akkortájt már ugyan ismert, de vesződséges előállítása folytán aranyáron mért papírt. Szinpetriben ott van a világon csak két helyen látható Gutenberg-féle nyomógép működőképes mása. Aki ide bejut, megszemlélheti a halhatatlan nyomdászmester öntött betűit, labdacsának hű utánzatát, amivel felhordta a koromból nyert festéket betördelt szövegoldalaira, s láthatja, mint sajtolta oda egykor gépével az ólomba öntött tükörszöveget a míves fakeretbe rögzített papírívekre.
A szomszédos teremben a korabeli papírgyártás kapott helyet, ugyancsak a régmúlt idők működőképes papírmalmával. Az alapanyagul szolgáló faforgács, kender, lenrongy vízben áztatva hatalmas kalapácsok közt őrlődik elemi szálakra, majd a (cellulóz)pépet addig szárítják, préselik, mígnem vékony papír válik belőle. A demonstráció lehengerlő darabja az a 6,2 méter átmérőjű, 9 tonnás – mellesleg egy mocsárból kiemelt és helyreállított – vízikerék, amelyet a tárlat épülete mellett felduzzasztott Jósva-patak vize forgat, s egy összekötő tengelyen át hozza mozgásba a papírmalom gépezetét.
Mindezeket a múltba veszett masinériákat a múzeum megálmodója és tulajdonosa, Varga Béla családjával karöltve támasztotta fel, de Gutenberg magyar utódja emellett felbecsülhetetlen értékű, 500 évesnél öregebb könyvalkotásokat is őriz. Gyűjteményének legbecsesebb darabjai közé tartozik Luther Márton nyomtatott bibliájának egyike, vagy a kölni dóm tervrajza könyv alakban, amelyet kilenc ember közel negyven éves munkával vésett rézmetszetekbe. A mű 16 példányban készült, kettő maradt fenn, a másik a kölni dómban található. A műértő közönség a muzeális könyvritkaságokat mustrálva itt alighanem naphosszat bámészkodhat. Az egyik vitrinben ősi tóratekercs látható, amott egy örmény szertartáskönyv, míg odébb Buddha tanításai szanszkrit nyelven, vagy a falon egy másik kuriózum, sásból szőtt papiruszfáraó fejfigurája – mindegyik több száz éves.
Ám a tárlat turistaattrakciója a világ legnagyobb könyve. Az aggteleki térség flóráját, faunáját taglaló alkotás szobányi: lapszélessége 4,18 méter, oldala 3,77 méter, lapjainak száma 346, egy belőle 16 négyzetméter, s a könyv egésze közel másfél tonnát, pontosan 1420 kilót nyom. A kiállítóterem mennyezetéhez erősített acélsodronyokon lógó gigamű borítójához 13 marha bőrét használták fel, az előlapon a nemzeti park védett állata, jelképe, a szalamandra látható. Lapozni kézzel nem lehet, ahhoz időszakosan beállított célgép kell; amikor daruval helyére állították a böhömnyi kötetet, csak úgy fért be, hogy kibontották az épület tetejét. És hogy a világ legnagyobbja, arról papír is van a Guinness Rekordok hitelesítőitől. „A nemzetközi könyvszakma képviselői egymásnak adják a kilincset, hogy lássák, többen meg is akarták vásárolni. Járt itt több uralkodó is, megbízottaik több mint egymillió dollárt ígértek, de a Nagy Könyv nem eladó, nincs az a pénz, amiért megbontanánk a tárlat egészét” – állítja Varga Béla.
De ki ez az ember, aki a szegényes borsodi térségben, távol a hazai kulturális központoktól létrehozta, s már évek óta üzemelteti ezt a méltatlanul ismeretlen értéket? Mint élettörténetéből kiderült, a hetvenes éveit taposó Varga idevalósi, a szomszédos Arnóton nagy szegénységben nőtt fel, apja vasúti váltóőr, anyja varrónő volt. „Semmire sem jutott elég, de már gyerekként faltam könyveket, kiolvastam a falu könyvtárának mind az 1800 valahány kötetét, Jókaitól Vernén át Marxig” – idézi fel sanyarú indíttatását. Később kitanulta az autószerelést egy miskolci szakközépiskolában, s bár anyagi okok miatt nem tudott továbbtanulni, hamar megmutatkozott, hogy az olvasás rajongásán túl ezermester-képességekkel is megáldotta a sors. „Fotografikus memóriám van” – így Varga – „amit el akarok készíteni, ahhoz nem igazán kellenek tervrajzok.” Történetéből azonban kitűnik, vállalkozói képességeknek sincs híján. Húszévesen már kisfőnök volt a helyi Volán Tefunál, majd MÉH-ből kibányászott vashulladékokból kerti traktorokat állított össze. A kilencszázhetvenes években csirkekeltetéssel megalapozta a maga és ifjú családja életét, utána pedig a legkülönfélébben űzte az ipart, igencsak sziporkázó műszaki ötletekkel. Konstruált automata parkettagyártó gépsort, nyomtatott tapétát a házgyári lakások tömeges építése idején, Nyíregyházán felfuttatta a nagysorozatú koporsógyártást, övé volt a Soproni Lövér Sütőipari Rt, melynek 400 dolgozója pékáruval látta el a környéken élőket. De volt mélyépítő üzeme is, Borsodban pedig Ford márkaszervize. „Úgy négy-ötévente váltottam üzletágat, mindig időben kiszagoltam, mikor kell kiszállni” – avat be üzleti filozófiájába, miközben sejtetni engedi, hogy sikerei nem egyszer a helyi nagykutyák érdekeit sértették, kényszerből is váltott.
Bizonyára nem babra mehetett a játék, mert Varga szíve a kilencvenes évek közepén vacakolni kezdett, és - saját szavaival - arra figyelmeztették: „csavarja lejjebb a potmétert”. A nyughatatlan ötletember ekkor vágott bele hőn dédelgetett könyvmúzeumának megvalósításába addig megszerzett üzleti nyereségének beforgatásával. Azt ugyan nem árulta el, mennyibe is van neki, hogy a romos szinpetri magtár helyén ma feleségével és két – mellesleg külföldön diplomát szerzett – gyermekével közös vállalkozásban Gutenberg szellemének hódolhat, de bizonyára sokba.
Ám aligha ez a leglényegesebb kérdés. Már csak a nevetséges belépődíjak láttán is elhihető, hogy múzeumát nem profittermelő forrásnak, hanem egyfajta kulturális missziónak tekinti. Ráadásul sürget az idő, mivel hű társával, feleségével Piroskával együtt fogytán erejük, idős koruk miatt egyre kevésbé bírják a látogatók megújuló rohamát. Mint mondja, eddig is szerette volna, hogy a búsás árat kínáló külföldi tőkepénzesek helyett a magyar állam legyen a vevő, de vállveregető ígéreteken kívül eddig egyetlen kormányzat sem állt elő a közművelődést szem előtt tartó támogatási tervvel, vagy komoly vételi ajánlattal. „Talán egyszer mások, más korban többre becsülnek majd” – teszi hozzá reménykedve. „Addig is, amíg élek, még befejezem, ami hátra maradt: kinyomtatom Gutenberg 43 példányban fennmaradt bibliájának eredeti másolatát.”
