Majmot csináltak belőlük, jól átverték őket – mondja a Határ úti lakóparkban élőkről egy férfi, aki Dunaharaszti másik felén lakik. Az ott élők keserűen csak annyit ismételgetnek: csapdában vagyunk. A szélső házaktól mindössze 400 méterre ugyanis egy aszfaltkeverő üzem működik, annak telephelyén pedig tudomásuk szerint egyéb útépítéshez szükséges anyagokat is tárolnak. Ha lemossuk a kocsit, két óra múlva sárgás por ül rajta – hangzik a panasz, de a legtöbben az elviselhetetlen kátrányos aszfaltszag miatt vannak kiborulva, ami teljesen kiszámíthatatlan időpontokban beteríti a környéket. Ilyenkor nem lehet szellőztetni, a kiteregetett ruhákat újra ki kell mosni. Kisgyerekes anyukák sorolják, hogy hány kicsi kruppos vagy asztmás a környéken.
Nagyjából ezer méterre a gyártól van két óvoda és egy iskola is, a gyerekek sokszor egész nap émelyegnek – teszik hozzá. Úgy kell ezt elképzelni, hogy az aszfaltüzem egy kis dombon van, a szag pedig, mint sok kis pingponglabda, legurul hozzánk a völgybe és ott megáll – idéz egy szakembert egyikük.
A dunaharaszti botrány gyökerei 1998-ig nyúlnak vissza, amikor a helyi építési szabályzat lakóterületnek jelölte ki a Határ út északi oldalát, az első házakra azonban csak 2002-ben kezdték kiadni az építési engedélyeket, a legtöbb házat 2005-2006-ban húzták fel. Az önkormányzat, pontosabban a közvetlenül megszólított polgármester ugyan nem válaszolt a kérdéseinkre, de egy 2009-ben született képviselői kérdéssorra reagálva még azt írta, hogy a helyi szabályozási terv elfogadásakor még senki nem tudta, milyen konkrét tevékenységet végeznek majd a gazdasági területen.
Ezt tudják az ide költözők is, épp ezért teszik felelőssé az önkormányzatot, hogy a megkezdett építkezések ellenére 2003 év végén eladta a pár száz méterre lévő területet az EGÚT Egri Útépítő Rt.-nek (jogutódja a Colas Hungária Zrt.), majd 2007-ben – a próbaüzem alatt érkező lakossági panaszokra fittyet hányva - használatbavételi engedélyt adott ki az aszfaltkeverő telepre. Az építkezőket előtte azzal nyugtatták, hogy csak laboratóriumot működtet az útépítő cég a városban, később meg azzal, hogy csak az M0-ás körgyűrű befejezéséig lesz szükség az aszfaltkeverőre.
Azt, hogy a terület az önkormányzaté volt, Szalay László polgármester soha nem tagadta, de azt csak a helyiek tudták, a többnyire a fővárosból érkező betelepülők nem, hogy valójában egy szemétteleptől szabadultak meg az adásvétellel. Az idézett képviselői interpelláció egyik kérdése is arra vonatkozott, igaz-e, hogy a kommunális hulladék közé veszélyes anyagok is kerültek, s ennek nyomait akarta elfedni a város vezetése az aszfaltüzem engedélyezésével.
A városi legenda szerint az üzlettel így mindegyik fél jól járt. Erre a felvetésre azonban már tíz éve sem reagált a polgármester a tiltakozóknak írt majdnem hatoldalas válaszában. A lakosság akkor még betekinthetett a hivatali iratokba, azóta a hangadókat már nem engedik be az irodákba sem, sőt olyannal is beszéltünk, akit az ügyintézők állítólag figyelmeztettek, hagyja abba a tiltakozó akciókat, mert pontosan tudják, hol lakik.
A Határ úti beépített területen élők rendszeresen betelefonálnak most is a polgármesteri hivatalba, ha kibírhatatlan a szag, és füst terül szét az aszfalttorony fölött, de azt mondják, csak egyetlen hivatalnok volt, aki azonnal kiment hozzájuk és jegyzőkönyvbe vette a helyzetet. Úgy tudják, a jegyzőkönyvek nincsenek meg, a tisztviselő sem dolgozik már a városnak, minden egyéb mérés pedig a szabályoknak megfelelő értékeket mutat. Feltételezik, hogy ellenőrzés előtt figyelmeztetik az üzem vezetőit, mert ilyenkor akár hetekre is leáll a termelés, de ezt természetesen nem tudják igazolni. Fordultak már mindenkihez, megyei kormányhivatalhoz, a korábbi Földművelésügyi Minisztériumhoz és az ombudsmanhoz, de ügyükkel csak utóbbi foglalkozott, s hivatalos elmarasztaló szakvélemények hiányában ő sem tehetett érdemben semmit a lakókért.
A polgármester korábban idézett válasza pedig nem kis cinizmussal így intézi el a környéken élők életét megkeserítő bűz kérdését: „kétségtelen, hogy a kátrányszag kellemetlen, zavaró hatású, de a szaglásunk jóval érzékenyebb annál, mint amennyire az egészségünk ténylegesen veszélyben van”.
A Határ úthoz közeli utcákban az ingatlanok értéke egyharmaddal kevesebb, mint a tiszta levegőjű városrészekben, aki teheti, próbál szabadulni otthonától, és költözik Dunaharaszti másik végébe vagy egy szomszédos településre. A házak és az üzem közötti pár száz méteres föld is ki van amúgy parcellázva, oda is házakat terveztek, de az üzem közelsége miatt itt már nem engedte az önkormányzat az építkezéseket. Akik a haszon reményében korábban megvették a földet, szintén csapdában vannak, hisz jóformán semmire nem tudják használni a tulajdonukat.
A felvetésre, hogy miért nem indítanak birtokháborítási eljárást a szag miatt, hisz közvetlen telekszomszédként ezt megtehetnék, az egyik érintett csak legyintett. Okosak ezek a fiúk – mondta-, az ipartelep felől volt egy mezőgazdasági út az egykori tsz tulajdonában, amit átminősített az önkormányzat mezőgazdasági területté, így már nem mi vagyunk a közvetlenül határos terület, a hivatal pedig értelemszerűen nem indít ilyen eljárást – sorolta a következő trükköt. A földsáv tulajdonosai között volt, aki pert indított az átverés miatt, Legfelsőbb Bíróságig vitte az ügyet és komoly kártérítést kapott, de a többiek nem voltak ilyen szívósak.
A Határ út környékén élők azt mondják, rajtuk már csak az segítene, ha megváltozna Dunaharaszti vezetésének összetétele, de tudják, hogy a település más részein élők, különösen a beköltözők nem kaptak ilyen pofonokat, tehát kevésbé látják át a helyi mutyikat, egy nem is kis kör pedig ilyen-olyan megbízásokkal, munkalehetőséggel vált lekötelezetté. Annyit tehetnek, hogy vasárnap ezekből az utcákból mindenki elmegy szavazni.
