James Aldridge ausztrál-brit író hetvenkét évvel ezelőtt írt egy regényt. Az A diplomata című mű az azeri és iráni kurd hegyvidéken játszódott, brit diplomaták próbálták felmérni, mi a helyzet, és a londoni igényekhez igazítani a szabadságra vágyó kurdok viselkedését. 1947-ben a történet nagyon úgy festett, hogy a nyugati hatalmak saját céljaik érdekében rútul kihasználták a tisztességes, büszke, művelt és remek katona kurdokat. Fogadjunk, hogy Trump nem olvasta ezt a könyvet. Nyilván más könyveket sem, de Aldridge regénye már megint különösen aktuális.
A 30-40 milliós kurd népnek sosem volt saját állama. Törökország, Irán, Azerbajdzsán, Irak és Szíria hegyvidéke a hazájuk, de a regionális erőviszonyok számukra mindig kedvezőtlenül alakultak. Akár békés, akár erőszakos módszerekkel próbálkoztak, mindig elnyomták, leverték őket. A XX. század összes nagy nagy fordulata, a két világháború, a szovjet forradalom, a liberális török és az iszlamista iráni állam kikiáltása is csak rosszat hozott nekik. Bárhol, bármi történt arrafelé, folyton és mindenhol csak a szakadárt, az ellenséget látták bennük. Amikor és ahol éppen nem, ott is csak katonai segéderőként volt rájuk szükség. Amint végetért a soros konfliktus, a kurdokat visszazavarták a hegyeikbe, ha makacskodtak, szétbombázták a falvaikat. Profi módszerekkel megosztották, és maguk ellen fordították őket.
Legutóbb Irakban a szunniták, Szíriában az Iszlám Állam ellen jött jól, hogy öntudatos, ugyanakkor fegyelmezett, jó katonák. Ezrével áldozták életüket a reményért, hogy most talán majd szerencséjük lesz a történelemmel. Hát nem lett. Amerikában Obama után Trump jött, a régi ígéretek megint nem érnek semmit. Erdogan török elnöknek a gazdasági visszaesés és az isztambuli helyi választási vereség után újra katonai kalandra van szüksége a népszerűsége növelése érdekében. A kurdoknak marad a szokás szerint egyenlőtlen harc és a remény, hogy Irakban megmarad az autonóm területük. Nem sok, de nekik sosem jutott ennél több.