Talán még apám se hitte, hogy Zorán Sztevanovity, aki a hetvenes évek közepén már-már úgy eltűnt a magyar rockzenéből, mintha „dobbantott” volna, a dekád végére a legünnepeltebb szólisták egyike lesz. A Metróért persze rajongott a fél ország – pardon: a harmad, mert a másik kétharmad az Illésért, illetve az Omegáért volt oda –, de a Metró már rég nem járt, az Illés is feloszlott, csak az Omega nyomta még, hetvenkilencben éppen a Gammapolis című nagylemez dalait. Ezek szövegeit a geminis – utóbb fotexes – Várszegi Gábor jegyezte, ám valójában Bródy János írta. De szövegileg nem az volt a legnagyobb trouvaille 1979 Magyarországán, mert Kovács Katinak a V'Moto-rockkal készült Szívemben zengő dal című albumán felhangzott a Domino című szám, amely (a borító tanúsága szerint) Fats Domino emlékére készült. A jó öreg Fats akkor ötvenegy esztendős volt, és hál' Isten, még további harmincnyolc évet élt, tavalyelőtt hunyt el. Amúgy nagyjából százszor annyi Domino (mármint Fats Domino) lemezt adtak el összesen, mint amennyi a Gammapolisból idehaza elkelt, jóllehet a 650 ezer sem kevés, sőt...
Talán Zorán is játszotta a Goin' Home-ot vagy az Ain't That A Shame-et Ausztriában meg az NSZK-ban, ahol éjszakai bárokban „vendéglátózott”. Azért volt erre szüksége, mert a Metró széthullása után adósságai maradtak. A tartozások kiegyenlítéséért sokat vállalt, mivel – amint azt már itthon említette annak idején – „szörnyű helyeken, Innsbruckban például közvetlenül a lokál fölött, olajos, fapadlós teremben laktunk”.
De nem emiatt fogta Könyörgésre. Miután Presserrel kigondolta, hogy megpróbálkozik a szóló karrierrel – noha addig mindig zenekarokban muzsikált –, Zalatnay Sarolta 1972-es, az eredeti LGT-vel (Barta, Frenreisz, Laux, Presser) készült, kitűnő nagylemezéről kölcsön vette a Könyörgés című számot. A feldolgozás olyannyira sikerült, hogy az adaptáció az első helyre került az Ifjúsági Magazin slágerlistáján, pedig azt a ritkán vezették egyéni előadók. Talán ez is biztatást adott Pressernek, Dusánnak és Zoránnak, hogy a „föld alatti” frontembernek érdemes az egyedülálló vállalkozásba fognia, és hetvenhétben megjelent az első önálló album, Zorán címmel. A fogadtatás egyenesen mesés volt.
A recenziók egyike így szólt: „Még a komolyzene hívei is örömmel gyarapítják gyűjteményüket Zorán nagylemezével.” Gondolhatnánk, ezt nem lehet fokozni. Ám két évvel később, a harmadik album közreadása után már az látott napvilágot: „Új műfajában Zorán annyit tudott adni közönségének, hogy rövid három nagylemez leforgása alatt könnyűzenénk egyik klasszikusává lett.” Sőt egy másik korabeli kritikus mindjárt a jövőbe is tekintett: „Egy kései utódunk, aki alkalomadtán rocktörténettel is foglalkozik, nem térhet majd ki a Zorán-trilógia sajátosságainak értékelése elől, s valószínűleg külön fejezetben fogja méltatni ezt a három lemezt.”
Langyos a sör, ha nekünk így is jó – énekelte a harmadik album B oldalának első számában Zorán, aki azt is dalolta negyven évvel ezelőtt, hogy „a vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb”. Rock ugyan nem volt, a hangulat inkább a sanzonok világát idézte, ám az átváltozó művészt joggal jellemezték ekképpen: „Amit dalol, az rendszerint nemcsak gondot űz, de el is gondolkodtat. Zorán nem volt rest igényes művésszé növelni magát az elmúlt esztendők során. Távol tartotta magát a könnyűzenei élet gyakran gusztustalan belvillongásaitól, pozícióharcaitól és csak a művészetre koncentrált. Nincs is ellensége egy sem: a magyar beatzenészek színe-java – színre, stílusra, klikkre való tekintet nélkül – egy emberként, boldogan sorakozott fel a stúdióban Zoránt kísérni, hogy a lemez valóban hét nyelven beszéljen.”
Pedig Zorán szorongva fogott az újba. Hetvenhétre így tekintett vissza: „Harmincöt éves voltam, és ha a lemez megbukik...” Olyannyira nem bukott meg, hogy öt évvel később Sylvie Vartan feldolgozta az Apám hittét (Je veux aimer). Mi több, máig érvényes, hogy „jobb nem is jár, ha nekünk így is jó”.
Nem igaz?
