Ambróziaundorom van! – írja Perszephoné, a termékenység istennője, Déméter és Zeusz lánya, az alvilág urának, Hádésznak a felesége egy az anyjához írott levélben, melyben arra kéri, ne menjen utána, hiszen nincs semmi keresnivalója odalent. Igen, eszét vette Hádész. Egyszer csak kibújt a hasadékból, és ott állt az aszfaltút végén sötétséget fújó, fekete terepjárójával. Wow! Igen, beült mellé, mert nem bírta odafönt, nem bírhatta, ahogy szétcincálják, ahogy a mama (is) birtokolni akarja. „Teneked a kétharmad sem elég? / A teljes tavasz, a teljes nyár meg a fél ősz?”
Egyetlen vers a kötetből (Perszephoné levele), és minden benne van, ami Térey János és a költészete valaha volt. Még úgy is, hogy nem idézzük be a teljes 21 szakaszt. Csak ő tudja így, észrevétlen egybemosni a klasszikust és a kortársi modernt; csak ő tudja egy tengelyre felhúzni a pátoszt és a profánt; ő tud akár évezredek távlatából hitelesen ránézni a jelenre. Akár a jelen közéletére is.
Posztumusz megjelent kötetének minden egyes lírai, prózai vagy drámai részlete egyfajta Térey-szüzsé, amelyekben kivonatolva benne rejlik a költő és az általa művelt költészet leglényege. Éppen ezért, a megmásíthatatlan tények ismeretében, nehéz nem felhangokkal olvasni, amikor a termékenység trónörökösnője undort érez az istenek halhatatlanságot adó eledele iránt; amikor a klasszikus műveltség bölcsője, Attika jól van ugyan, de „Néha leissza, butára üríti magát; / És in situ megleli / Ősi, teremtő kedvét, holtan.” Vagy ahogy, közeledve személyes önmagához, azt írja, „Negyvenhét éves vagyok / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban”.
Nehéz, mégis muszáj felhangok nélkül olvasni a kötet írásait, hiszen ha Térey János még élne, akkor egészen biztosan nem ezek a mondatok erősödnének fel a fülekben és a fejekben, hanem a címadó Rosmersholm nagy tervei vagy a kötetzáró vers utolsó szakaszának mondanivalója: „Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” / „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” / „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Nem a múltat, nem önmagát temeti – mindazt, ami ebben a világban valaha érték volt, nem hajlandó eltemetni, tényleges múlt időbe tenni. Amint a kötet fülszövege fogalmaz, Rosmersholm a nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája. Amíg még értjük Ibsent, amint a polgárság kríziséről és a beomló kapcsolatokról beszél, addig a vészjelek ellenére adottak a jól vagy jobban élhető élet keretei. Amíg még, ahogyan egy korábban a Vasárnapi Hírekben adott interjúban mondta, a feszítő, nyomatékos hatások ellenére kitart Európa, addig van remény. Csak a türelmet, azt kell eltemetni.(Jelenkor, 2019. 105 o.)
Térey János önmagából, önmagán keresztül ássa elő az egyre silányodó emberi lét valamikori fényesebb korának pislákoló nyomait. Önmagát kiterjesztve térben és időben, az antikvitástól Csehovon át a saját élete, múltja és jelene csakis iróniával élhető abszurditásáig. Elfüggönyözött országáig, melyben bárki is azt képzelheti – hogy képzeli? –, hogy egy kis takarítással avartalanítható a huszadik század. „Legalább a kommünt kisatírozhatnád / Trianont meg a Dont…/ Lakhatnál egy polgárnál is polgáribb Kassán. / Tarthatnád legalább Budavárat; / Úgy van, az álkupolás gipszhisztéria / Várat, ha neked az kell.” Miközben évszázadok, sőt évezredek hasítanak el a sorok között, Térey a lehető legpontosabb apró szúrásokkal ejt picike sebet a közélet makulátlanra kozmetikázott, ragyás bőrén. Mint egy gennyes, kinyomott pattanásból, úgy ugranak elő a jelen kérdőjelei az önásatás során: „Ha magasat ugrom, velem rugaszkodik / A jobbágysorától megváltott jász, / Aki végső soron perzsa, / Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté. / Olvasztótégelyük: én… / Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik”.
A türelem temetéséig tartó ív csúcspontja a címadó prózai-drámai írásban teljesedik ki, Térey nagybetűs zsenialitása nyomán egy lakásvásárlás átadás-átvételének szimbolikus analógiájával lerántva azt a bizonyos, korábban már emlegetett pátoszt a valóság piszkos és göröngyös talajára. Szellőztetni kell, azt mondja Rosmer. Ki kell szellőztetni a falakba szorult holtakat! Mert az idegen törvény elnyomja a szabad akarat lelkesedését. Az ősök tettei visszaköszönnek, ismételjük a szépapák tévelygéseit, „Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk”.
