Törökországban a nyári szünet utolsó napjai teltek. A szír-török határon fekvő Sanliurfában néhány gyerek már előbb ott lődörgött az utcákon, mint hogy a pék begyújtotta a kemencéjét, és még az éjszaka is javában kint találta őket. A Közel-Keleten nincs is ebben semmi szokatlan, a levegő csak reggel és este hűl le annyira, hogy elviselhető legyen. A családok gyakran ilyenkor élnek társadalmi életet, még hajnalok-hajnalán is biztosan találunk olyan helyet, ahol elfogyaszthatunk egy teát. Ami már európai szemmel furcsább, hogy olykor nem őrzi őket egyetlen felnőtt szeme sem. Magukra vigyáznak. Igaz, a közbiztonság miatt itt nem is kell aggódni, másoktól biztonságban vannak. Hogy a gyalogátkelőt csak hírből ismerő forgalomban az autókat üldöző gyerekeket hogy nem éri baj, annak viszont csak Allah a megmondhatója…
Jób próféta barlangjának óriási mecsetje mellett az egyik oldalon a cigányok tábora készülődött lefekvéshez lakókocsijuk pislákoló fényénél. A másik fal tövében apró piac húzódott meg, csak a legszükségesebb árukkal. A hőség ellenére piszkos kabátot viselő, gubancos szakállú hajléktalan mosta meg a lábát, majd aprólékosan válogatni kezdte a paradicsomot, minden szemet alaposan meggusztálva. „Bolond lehet. Kizárt dolog, hogy egy fodrász már ne nyírta volna meg, vagy egy szabó ne adott volna neki ruhát, ha elfogadja. Nálunk nincsenek hajléktalanok” – legyintettek felé, de zokszó nélkül kiszolgálták. A kései óra ellenére is akadt még néhány vevő, s a pultok mögött általános iskoláskorú gyerekek mérték, csomagolták az árut, pakolták a ládákat, kezelték a kasszát.
Errefelé így megy ez, iskola után, rosszabb esetben helyett segítenek a családi üzletben. Ott sertepertéltek a kávézókban, éttermekben is. Némelyik valóságos kis üzletvezető, nem csak felszolgált, de a pénzzel is bánt. Ők a rosszabb sorsúak között a szerencsésebbek. Koldulni errefelé nem szokás, legfeljebb a szír menekült nők tartották a markukat, még a gyerekek is próbálnak valami munkát találni. Bármit, ami hoz néhány lírát a konyhára. A busz pályaudvaron egy tízéves forma török kölyök például zsebkendőt árult, 1-2 líráért (50-100 forintért) vesztegetve csomagját. Azt mesélte, apja már 70 év feletti, nem tud dolgozni, így két testvérével együtt rója az utcákat, amíg csak lehetőleg mindent el nem ad. Egy másik fiú jégbe hűtött vizet kínál a hőségben. Ábrahám barlangjának közelében is egy srác temette tenyerébe arcát, mellette ropogós perecek árulkodtak, hogy nem megy az üzlet. Darabja ennek is 1-2 líra, ha mindet eladná, sem rakna többet zsebre egy magyar ezresnél. A nagyobbacska legények taligát vontattak, vagy biciklire kötöttek ötször akkora zsákokat, mint ők maguk. Guberáltak, hulladékot gyűjtöttek, óriási puttonyuk felszippantott mindent, amit hasznosnak, eladhatónak ítéltek.
Sanliurfa tartománya egész Törökországban a „legszaporább”, 4 fölötti termékenységi mutatóval. Régen az sem volt ritka, hogy 7-10 gyermek született egy családba, például az egyik kurd néni legkisebb fia fiatalabb volt, mint legidősebb unokája. Ma már nem „potyognak” úgy a gyerekek, de a térség még török viszonylatban vallásos, a lányok húszas évek elején általában megházasodnak, amit kisvártatva gyermekáldás követ. Néhány konzervatívabb családban máig a szülők rendezik el a fiatalok házasságát, és ritkán az is előfordul, hogy unokatestvérek kötik össze életüket: így „nem vesznek zsákba macskát”, és a vagyon is családban marad.
Törökországban persze a törökök gyerekek számára tankötelezettség van, így a rosszabb sorban élő gyerekek elvileg csak iskola után vállalnak munkát, amit a hatóságok megtűrnek. A török oktatási minisztérium szeptemberi adatai szerint a több mint egymillió szír menekült iskoláskorú közül viszont „csak” 655 ezren koptatják a padokat. Ők eddig külön oktatási központokba jártak, ahol mindenekelőtt a török nyelvvel ismerkedtek meg, ám az idei évtől őket is az állami iskolákban oktatják, hogy a diákok vegyüljenek egymással, és javítsák az integráció esélyeit.
Vannak ugyan kormányzati programok, - például közös nyaraltatás - amely a barátkozást könnyítené, és a török iskolákban gyakran az egyik kötelező nyelv az arab, ám a török és szír gyerekek alapvetően nem vegyülnek egymással (egyébként a felnőttek sem: meglehetősen ritkák a vegyes házasságok). És a többiek, akik nem tanulnak? Az utcát járják, vagy dolgozni próbálnak. Az autószerelő soron a szőkeségével rikító tinédzser fiú apja keze alá dolgozott, azt mesélte, évek óta nem járt iskolában. Sanliurfa „szír negyedében” egy gyerekbanda azzal múlatta az időt, hogy üres üvegeket csapkodott egy romos ház falának. A balhét viszont mindenki messziről kerüli: nem merik kockáztatni, hogy a vendéglátóik megharagudjanak rájuk.
