Tizenöt évvel ezelőtt, amikor a londoni magyar kulturális évad, a Magyar Magic égisze alatt megnyílt Philip Alexius Laszlo de Lombos, azaz László Fülöp kiállítása, akadtak értetlenkedő hangok, mi értelme van „egy művészeti iparos” műveivel reprezentálni a magyar kultúrát a brit fővárosban, amikor Budapesten László Fülöp szinte ismeretlen művésznek számít. A kiállítás rendezője, a Christie's aukciósház nagyon jól tudta, mit csinál, a tárlat a Magyar Magic egyik legnagyobb sikere lett, László Fülöpöt pedig – akit egykor a XX. század Van Dyckjaként is méltattak − visszahelyezte az őt megillető rangra. (A művész értékéből nem von le, hogy irdatlan mennyiségű, 2700 képet festett. Velence, London, Párizs, Berlin és New York egykor előtte hajlongott, portréit a világ neves közgyűjteményei is őrzik.) A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar kereskedelmi galériákban akkoriban már igen látványosan felfelé kúsztak a festményeinek az árai. Az Ernst Múzeum következő évre tervezett kiállítása rejtélyes okokból elmaradt, de a londoni Tate Britain 2009-ben Van Dyck retrospektív kiállításán újabb figyelmet szentelt a magyar festőnek. László Fülöpnek Budapesten utoljára 1925-ben volt kiállítása a Műcsarnokban. Eddig. „A nagyvilág művésze vagyok és történelmet festek, nemcsak egyéneket” – volt hitvallása, és láthatólag később a keresztje is. Igaz, már halála után, 1938-ban – miközben a világlapok még méltatták – itthon kikezdték a hírnevét, mondván: félig angollá lett, és különben is, Laub Fülöpként látta meg a napvilágot.
László Fülöp 1869-ben született egy pesti szabómester gyermekeként, apja nem támogatta a művészi ambícióit. Az Országos Magyar Iparművészeti Iskolának, majd a rajztanárképzőnek volt növendéke, tanult Lotz Károlynál és Benczúr Gyulánál, majd 1890-től a müncheni akadémián Lizenmayer Sándornál, akinél az akadémista hagyomány helyett a Jules Bastien-Lepage nevével fémjelzett naturalista stílust tette magáévá. A müncheni éveket párizsi tanulmánnyal szakította meg Jules Lefebre és Benjamin Constant iskolájában, a francia fővárosban ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal is. „Sokan jönnek ide Magyarországból, fiam, de csak kevesen teszik meg kötelességüket. Magadtól függ, hogy ebben a nagy városban lesz-e belőled valami, vagy pedig elzüllesz” – szólt Munkácsy intelme Siklóssy László író, esztéta feljegyzése szerint. A tanácsot László Fülöp megfogadta. Már 1891-ben díjat nyert Budapesten a Mesemondó (A regélő asszony) című életképével, ami jelenleg a nemzeti galéria állandó kiállításán látható.
Portréfestőként 1894-ben ragyogott fel a szerencsecsillaga. A közoktatásügyi minisztérium művészeti ügyosztályának vezetője, Koronghi Lippich Elek költő ajánlására meghívták Bulgáriába Koburg Ferdinánd fejedelem arcképének megfestésére. A kép olyan jól sikerült, hogy a kor előkelőségei, a fejedelmi udvarok, a felsőbb tízezer családjai kézről kézre adták, elárasztották megbízásokkal és kitüntetésekkel. Megfestette többek között XIII. Leó pápát – e kép szintén a galéria állandó kiállításán látható −, Ferenc Józsefet, Horthy Miklóst, Rooseveltet, II. Vilmos német császárt, porosz királyt, VII. Eduárd angol királyt és a brit uralkodó család több tagját is. A Magyar Nemzeti Galéria kamaratárlata tizenhat – többnyire magántulajdonban levő képpel – meséli el ezt a diadalutat. Itt van például Mariano Rampolla bíboros portréja, amelyet egykor joggal méltattak úgy, hogy Tiziano és Velázquez pápaportréinak a hagyományát újította meg. Görgei Artúr tábornokot, „a nemzet élő mártírját” hatszor örökítette meg, László Fülöp itt bemutatott festménye is a lélektani ábrázolásra törekvő, elegáns, de a modorosságot kerülő művész egyik remeke. Több mint négyszáz festménye lappang: külön öröm, hogy a kiállításra előkerült Wenckheim grófnő és gyermekei, Denise és Lajos Rudolf − egykor a Nemzeti Szalonban bemutatott − csoportképe. II. Vilmos portréjánál felidézik azt az anekdotát, miszerint az uralkodó lánya, Viktória Lujza hercegnő a kép láttán úgy kiáltott fel: „Végre a papa, és nem a császár!” Szintén nagyon emberi – ám nagyon angolos tradíciót visz tovább – a yorki hercegné, a későbbi Erzsébet anyakirályné 1925-ös portréja, amelyet őfelsége II. Erzsébet magángyűjteménye adott kölcsönbe a kiállításra.
Mindegyik portré mögött ott található egy regény, a nagy romantikus történet azonban László Fülöpné Lucy Madeleine Guiness 1918-as portréjához kapcsolódik. A neves skót család lányát még Münchenben ismerte meg 1892-ben, a dúsgazdag bankár apa pedig nem lelkesedett a gondolatért, hogy lánya egy szegény festőnek adja a kezét. László Fülöp 1899-ben bankhitelből skót várkastélyt idéző műteremvillát építtetett a Városliget közelében, a mai Zichy Géza utcában – később itt lakott bérlőként Bajor Gizi és Molnár Ferenc is, aki itt írta meg a Liliomot −, hogy lenyűgözze reménybeli apósát, Lucyval pedig 1900-ban egybe keltek. És tényleg boldogan éltek. Később Bécsbe, majd Londonba költöztek, László Fülöpöt azonban az első világháború idején elítélték, mivel „támogatott egy ellenséges országot” − pénzt küldött haza a rokonoknak. Lucynek ez a portréja a házi őrizet idején készült.
Infó
„A nagyvilág művésze vagyok…” László Fülöp (1869-1937)
Magyar Nemzeti Galéria,
Nyitva: január 5-ig
