Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek bármi jót mondani a két világháború közötti soviniszta-revizionista magyar világról. De a magyar kormányfő (rendszerének) a fasizmus iránti szemlátomást mélyülő szimpátiája és a rendszere gazdasági alapját képező korrupció virulása erre késztet. Horthy ugyanis (méltán) lenézte és utálta a nyilasokat. Egy ízben, az Opera páholysorának folyosóján (tulajdon kormányzói öklével) ki is osztotta néhányuknak azokat a sallerokat, amiket Orbán csak ígért. És korrupt sem volt. Persze, van azért a rovásán egy-két pajkosság, úgyhogy szobrot még nem érdemel.
Ám ha összehasonlítjuk az Orbán- és a Horthy-rendszer székesfőváros iránti elkötelezettségét, azt kell mondjuk, hogy a vidéki földbirtokos arisztokraták (félfeudális) rendszere sokkal jobb indulattal kezelte a Horthy által 1920-ban még bűnös városnak deklarált Budapestet, mint a ma uralkodó (szintén vidéki) suttyók kormánya. Az 1930-as évek második felére például megteremtett egy akkoriban hipermodernnek számító és ma is erősen működőképes betegellátó rendszert: az OTI-ról (az Országos Társadalombiztosító Intézetről) és szakorvosi rendelőinek hálózatáról van szó. Ezek a sokat kibírt, jellemzően vörös klinker téglával burkolt épületek képezik ma is a fővárosi „járóbeteg” ellátó szisztéma alapját. És szerintem ezek jelentik a jövőjét is.
Azért vagyok biztos ebben, mert a fejlett világban az értékes műszerek és az „értékes” ellátások nagy többsége kikerül a kórházakból a járóbeteg-ellátásba. Nemcsak azért, mert az ambuláns ellátás nagyságrendekkel olcsóbb, hanem azért is, mert a beteget nem kényszerítjük ki a saját környezetéből. Ez egyrészt gyógyítást segítő, másrészt lelkileg fontos tényező. Sajnálatos módon az Orbán-kormány szakértői lemaradtak az elmúlt harminc év szakmai változásairól, és ma is a kórházaktól, mi több, a szuperkórházaktól várják az egészségügy működőképességének talpra állítását.
Csak remélni merem, hogy legalább a budapesti önkormányzatokból kikerülnek a kormány elvtelen szolgálatát szemük előtt tartó csinovnyikok, és az új, a városlakók érdekeit képviselő tisztségviselők megteremtik a kerületekben a színvonalas, modern, hozzáférhető egészségügyet, értelemszerűen a szakrendelők bázisán.
Természetesen szükség van a struktúra (az épületek és a műszerezettség) bővítésére, ami pénzbe kerül, de ez a kórházépítés, illetve rekonstrukció költségeinek csak a töredéke. Annyira, hogy a budapesti önkormányzatok saját erőből, igen rövid idő alatt ledolgozhatják a 30 év kormányzati tétlenség miatti lemaradást.
A szerző orvos