Úgy tűnik, az egyik fő hazai programpont a szabad lélegzés újratanulása. Az első, a hatalom által nagyjából engedélyezett munkakeret-felszabadítás az országban már a 70-es években elkezdődött a háztájival, az otthoni túlmunkával. Azután folytatódott a többszörös párhuzamos foglalkozással. Ezekre akkoriban nagyon büszkék voltunk, e lehetőségeket új szabadságokként éltük meg. A növekvő önkizsákmányolás bevételeket, így teljesebb életet jelentett. S mert az időt valahonnan el kellett venni, minden másra szükségszerűen kevesebb figyelem jutott.
Persze, gyorsan kiderültek e megoldások biológiai határai, ez az életstratégia egyszerűen kipukkant. De komoly késleltetett hatása van. Egyfelől a korábban érintett generációt nehezen lehet még egyszer rávenni a 20-25 esztendővel ezelőtti önsanyargatásra. Nem bíznak abban sem, hogy különböző alternatív módokon, vállalkozásokkal, az üzemektől függetlenül jussanak valamihez. Ez ugyanis autonóm munkaszervezést is jelentene, ami még idegen a többségtől ebben a generációban.
A kelet-nyugat határ 1989-ben két elemből állt össze, a jövedelemkülönbségből és az utazási, mozgási korlátokból. A második elem lényegében eltűnt, a közel félmillió magyar vendégmunkás korában már nincs miről beszélni. De a különbségek megmaradtak az itteniek életfelfogásában, így abban, hogyan döntünk saját világunkról, arról, hogy hogyan akarunk dolgozni, milyen módon osztjuk be az időnket, a gyermekek nevelésére milyen ütemben és mennyit időt szánunk.
Végül is az ilyesmiket nevezzük életstratégiáknak. Az agrárvilágban voltak kikerülhetetlen technológiai ciklusok - a gulya hazaterelése, az esti fejés -, ezeket azután kiszorította az iparosítás, abban viszont megjelentek a gépi ciklusok, amelyekhez azután időmérés is hozzárendelődött. A munkanap hossza a politikai harcok részévé vált.
Ma a munkaidő folyamatosan csökken. Ausztriában például a 2005-ös 42,77 órás teljes foglalkoztatottság 2014-re 41,8 órára mérséklődött. Növekedett a részfoglalkoztatottak száma, ismét Ausztriában, 2005-ről 2014-re 5,7 százalékról 9,2 százalékra, a nőknél 40,4 százalékról 47,4 százalékra. Eközben fontolgatják a további munkaidő-csökkentéseket is. A jelenlegi körülmények között 10 százalékos munkaidő-csökkenés 4 százalékos foglalkoztatás-növekedést jelenthet.
De a munkaidő-határ nyugati oldalán a kép így is vegyes. Sokan nagyon sokat, sőt egyre hosszabb ideig dolgoznak, miközben egyre nő azok száma, akiknek a munkaideje egyébként csökken. Az utolsó nagy viták a munkaidő szabályozásról a XX. század utolsó harmadában zajlottak, akkor fogalmazták meg programként a hétvégi munka tilalmát, a munkaszünetek bevezetését, majd a 35 órás munkahét programját a fémiparban és más nagyvállalatoknál. A szocialista ipar már csak korlátozott hatékonysága miatt sem tudta mindezt itt másolni. A digitalizálás azonban most újraszervezi a munkát, és sokan úgy fogják fel, hogy feloldja a korábbi munkaidő-korlátokat - azaz ismét lehetne tetszés szerint rövidebb és hosszabb időtávokon, szakaszokon belül dolgozni.
A nyugati szakszervezetek egyelőre hatékonyan ellenállnak, nálunk viszont a szervezett munkásság gyengébb, ezért a külföldi tulajdonú vállalatoknál elvben alkalmazni lehetne az újabb felszabadítható munkaidő-határokat. De egyelőre nem látszik, hogy például az idetelepített járműiparban - a nyugati anyaüzemekhez képest - szabadabb szerkezetű munkaidővel próbálkoznának. Ezt egyébként az országban működő szolgáltatások intenzitása sem tenné lehetővé. Azok szabályozását az utóbbi időben inkább keményítették, nyitva tartásukat a munkaerőhiány miatt is korlátozták. Enélkül pedig a rugalmasabb digitális gépipar tevékenysége sem igazán elképzelhető.
Egyébként az életmódot és a családszerkezetet felpuhító munkaidő-beosztásokkal szembeni ellenállás Nyugat-Európában egyértelműen erősödik. Az emberek ott bizonyos munkaszervezeti formákat már nem vállalnak. S nyilvánvalóan Közép-Európa is e mintákat fogja követni. A német-osztrák munka világában ismét divatba jön a munkaidő rugalmassá tétele. Ez a valamikori, a 80-as évekből származó skandináv (először dán) újdonság náluk már népszerű volt a 80-90-es években, és most ismét feltűnt.
A nyugat-európai munkásság azonban nem vár a sült galambra. Ott igen gyorsan terjedni fognak - akár az ellenállás különböző változataiként is - az új munkaszabályozások. Mi itt egyelőre lemaradtunk a világképeinkben. De a nyugati-keleti tanulás nem áll meg, a 80-90-es évek önkizsákmányolásának emléke elolvad, a munkaerő világa kiegyenlítődik. Egyébként magában a munkaszervezésben a különbségek most sem óriásiak. Egy 2008-as nagy európai felmérés szerint az élen a skandinávok állnak, utánuk jönnek azok a nyugat-európai országok, amelyekben évtizedeken keresztül a szocdemek kormányoztak egyedül vagy koalícióban, majd a többiek. De fontos észrevenni, hogy a gazdasági fejlettségükhöz képest a “volt szocialisták” ma még nincsenek nagyon lemaradva. Talán még nem telt el olyan sok idő a rendszerváltás óta, a betelepült nagyvállalatok közül az európaiak még nem “mentek le kutyába.”
A különbségek létezek, de magyarázhatóak. Az utolsó másfél-két évtizedben a munkaidő fantáziák elsősorban a női munkaidő terjedelme és jellege körül fogalmazódtak meg. A radikális elképzelések közül érdemes példaként Frigga Haugot, a nemet szocialista feminizmus főalakját idézni. Haug 2008-ban megfogalmazott “4 az 1-ben” perspektívája a fizetett és nem fizetett munkaerővel kapcsolatos vitákra reagál. Itt nyolc óra pihenést követően ugyanennyi gyári munka, házimunka és önkéntes szociális munka járna. A tevékenységszakaszok elvben 4 órások és felcserélhetőek.
Összefoglalva, a kelet-nyugat közötti különbségek nem akkorák, hogy ne tudnánk nagyon gyorsan tanulni, önvédelmi technikákat, szervezeti módokat átvenni. Az egykori kelet-nyugati határ, bár a eltérő jövedelmek megmaradnak, a munkaszervezésben, a vállalatok belső világában megragadható különbségek leépülhetnek. A legfontosabb pontokon az “öröknek hitt” különbségek gyorsan eltűnhetnek.
A szerző szociológus