Mint azt tudjuk, nehéz lehet az egy órás Kékszakállú elé megfelelő darabokat találni, Hamar Zsolt ötlete most az volt, külsődleges jellemzők alapján kapcsol össze három, egyébként valóban jelentős, gyakran játszott Bartók-művet. Geyer Stefi szép fiatal lány, csodagyerekként indult hegedűművész volt, amikor Bartók Béla megismerte, és versenyművet komponált számára. Geyer Stefi Bartók vonzalmát – aki akkor már a Zeneakadémián zongorát tanított – nem viszonozta, és a művet sem adta elő, de kottáját haláláig őrizte. Bartók sem törekedett előadni teljes egészében a kompozíciót, csak az első tétel hangzott el egyszer, majd egy kis zongoradarab meghangszerelésével, és mögé illesztésével megszületett a sokszor játszott Két arckép, az Egy ideális és az Egy torz, a zeneszerző ifjúkori szerelmének portréja. A hegedűszólót most Koppándi Jenő, a zenekar egyik koncertmestere játszotta, szépen, de talán túlságosan is szépelgős volt a hangulat, amit szólóütemek után főleg a zenekar sugárzott. Nem igazán kelt életre a zene a vadabb, táncosabb hangvételű második tétel sem, ahol a szólóhegedűnek már nincs szerepe, és Koppándi beült a zenekarba.
Ránki Dezső, mint ahogy a műsorfüzet jellemezte, a 3. zongoraverseny autentikus előadójának tekinthető, bár ezt a jelzőt azért rajta kívül még sokan kiérdemelték az elmúlt években. Most is a rá jellemző biztonsággal, az első két tételben a lágyságot, könnyedséget, szépséget hangsúlyozva játszott, a zenekar túlságosan is visszafogott volt ismét, mintha a nőiesség valami félénkséget jelentene, bár a harmadik tétel szenvedélyesebb táncosságát a zongoristával sokkal jobban együttműködve, már a helyén kezelték. Bartók ezt a művet, amely utolsó nagy alkotása, felesége, Pásztory Ditta számára írta, már halálos betegen, ennek ellenére, vagy tán éppen ezért derű, megbékélés jellemezi.
A fekete zongora azonban a szünet után az operához átrendezett színpadon inkább mint vészjósló díszletelem – hangzó szerepe nincs Kékszakállúban – jelent meg a zenekar előtt. Igen, lehet félőrülten tépni, cibálni is: a mű végén a Kékszakállú megtörten ül le elé, Judit megölésével életét végleg le-, vagy inkább eljátszotta. Palerdi András szép hangú, erőteljes, meggyőző Kékszakállú volt, Komlósi Ildikó nem annyira a feltétlenül szerelmes, odaadó fiatal lányt, mint inkább az érettebb nőt hangsúlyozta – aki az élet nagy dolgaira kíváncsi – megjelenésével, hangi eszközeivel is. (A szereplők egyébként saját fellépő ruháikban voltak.) A félig szcenírozott mű most úgy szólalt meg, hogy a zenekar a színpadon ült meredeken emelkedő dobogósorokon, mintegy a várat jelképezve. Ennek megfelelően hangzása erőteljes volt, Hamar Zsolt itt már nem fogta vissza a zenészeket, az egészen rendkívüli zenei gazdagságú partitúra minden elemének részletgazdag kijátszására törekedett, tegyük hozzá, sikerrel. Ez azonban időnként azzal járt, hogy a szereplők, akik mozogtak, játszottak is a színpadon, amikor a folyosóval két részre osztott zenekar között vagy előtte voltak, bár hallatszódtak, szövegmondásuk érthetetlenné vált. Összességében azonban a mindig újat és újat mutatni tudó mű figyelemre méltó olvasatát kaptuk.
Infó:
Három Bartók
Bartók Két arckép, III. zongoraverseny, A kékszakállú herceg vára
Koppándi Jenő hegedű, Ránki Dezső zongora, Komlósi Ildikó, Palerdi András ének, Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Karmester, rendező: Hamar Zsolt
2019. szeptember 25. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
